Egy megtört szív szonettje

Éhes pókszemével les rám az éj,
tüskés csápjaival szívemben kutat,
zsákmányul kínzó fájdalmat remél,
de hűs feledés vájt magának utat

lelkem hallgatag alagútjain. Rég
nem érint emlékek részvéttelen keze,
a jelen nyoszolyája nyugodni elég,
bár a parázsló szenvedély heve

fel- felizzik szunnyadó álmaimon még.
Veszett harcok mezején hamu testtel ég,
mint ősi templom, mi haldoklik… oly szép…

Mégis, ha majd hajamban felragyog dere
életem zárszavának, nem perlekedek vele,
hogy láttam ezernyi színes csodáját: elég.