Egy érző szív haldoklása

Egy ember vagyok a sok közül
és mégis egy a sokk körül
Szívem dobog,lelkem vérez,
mert feladtam reményt, hitet.

Fiatal vagyok, de lelkem öreg
átéltem már csalódást, gyűlöletet.
Világ szenvedését, emberek közönyét
Mennyi pusztítás e-földön, mond miért?

Nem tudtam szavakba önteni, mi fáj!
Hiszen kiknek szóltam-
problémájuk sűrűjében, bálnaként tengődnek
a véres tenger hullámzó tetemében.

Hiába nyújtottam kezem
jeleztem szemem bánatával,
félreértették mind, talán
S áradt könnyem ezer éjszakán.

Szívem dobog, lelkem üres
Életkedvem is elvetted, te magány!
Megmérgeztél, most örülsz neki?
Tán hullócsillagként számlálod perceim.

Nincsen szerelmem, sem világom
semmi kincsem, se családom
Árva vagyok senkinek se kellek
üldöz a magány, mely tönkretett
Tönkretett engem!

Sírok sírok,mellékvágányon siklok
zuhogva zakatolok a szakadék közepére,
S mint egy kóbor kutya
utazok benne.

Húzd meg kérlek az óvó féket
mert ha nem teszed, odavészek.
Vigyázz rám és szeress,
hiszen hűséges alattvalód leszek!

Porrá leszek, megtörténhet
más világba kerülhetek.
Ahol repülnék a szerencse útján
és megtalálnám hitvesem
ölelném,csókolnám őt,
Óh mindenem!