Egy angyal szerelme

Réges-régen, mikor még
minden másképp volt,
s a földön se élet, se holt,
a földre egy angyal pottyant véletlen
s gondolta ha idejutott körülnéz
és felfedezi mi van idelent.

Alatta a pokol forrongott,
a Nagyüzem csak úgy morgott,
egy ördögöt rúgtak
páros lábbal a földre
fedezze fel mi a Nagy Öreg terve.

Az angyalt lenyűgözte ez a világ
és sokáig el sem hitte amit lát.
A virágokat szagolgatta,
és nem értette a többiek ezt
miért nem mondták.

Az ördög lehorgasztott fejjel ment
és maga előtt a köveket rúgta,
úgy érezte lent jobban mulatott volna,
nem tudott semmiről ami itt érdekes
lett volna.

De akkor mozgást látott
megijedt,... lebukott,...
keresett valami jó indokot
mit kereshet itt,
hogy baj ne legyen belőle megint.

A levelek közül kilesett,
de amit akkor látott attól
az álla is majd’ leesett.
Nem láthatott még angyalt soha,
így csak sejtette ,
hogy az ott micsoda.

Csak régi mondák szóltak róla,
hogy balhéztak össze,
a Nagy Öreg és a Főnöke,
s mint került az egyik a pokolra
a másik a mennybe.

Az ördög tovább bámulta a csodát,
és látta ahogy az angyal
egy pillanatra szétteríti szárnyait,
így megpillanthatta alakját.
Szép szőke haját
és vérvörös ajkait.

Olyan egyszerű volt, de szép,
közelebb akart menni mindenképp.
De szégyelte saját szárnyit
azok olya feketék voltak
mint a korom,
ami odalent nagyon is megszokott.

Egy pillanatra félre nézett
saját szárnyit vizsgálta,
de mikor visszafordult
szívét kalapálni hallhatta.

Az angyal nem volt sehol,
és félt tőle talán
visszament oda
ahová nem követheti soha.
Már épp belenyugodott
mikor újra megfordult
és ijedtében akkor nagyot ugrott.

Az angyal állt mögötte
és most őt vizsgálgatta,
ahogy azt ő csinálta előtte.
Az arca, ahogy ránézett,
biztosra vette ő se látott
még "ilyet".

Eszébe jutott mi volt
amin az előbb gondolkodott
és szárnyait sietve összehúzta
a háta mögött.
Az angyal leguggolt mellé
és megérintette a karját
talán nem hiszi el amit lát?

De az angyal egész biztosan
tudta mi az ott,
na de erre azért nem számított.
Az ijedt ördög ott feküdt előtte,
és barna szemei
megilletődötten őt lesték.

Fekete haja szemébe lógott,
és ő lassan hátrébb kúszott.
Az angyal nem akarta,
hogy menjen még
és hátrébb lépett egyet,
s kezét emelte,
hogy ő nem árulja el senkinek.

Az ördög meglepődött
ahogy a lány kezét nyújtotta
de ahogy megérintette
egy pillanatra... megborzongott.
Az angyal szemébe nézett
és zavarta az a tisztaság.

Az angyal elengedte a kezét
és beszélni próbált,
egy régi nyelvet élesztgetett
amit talán még
az ördög is ismerhetett.

Az ismerős szavak hallatán
az ördög elmosolyodott,
amitől az angyal egy pillanatra
megzavarodott, mert érezte,
hogy a szíve nagyot ugrott.

Látta, hogy az ördög is
észrevette és ettől elpirult,
az ördög válaszolt neki,
és megpróbáltak beszélgetni,
megkedvelték egymás társaságát.

De már mindkettőnek
menni kellett volna,
hogy később ebből ne
lehessen probléma.
Nem tudták csak úgy
otthagyni a másikat.

Egy nap mikor egy dombon ültek,
egy tölgy árnyékában hűsölgetve
és a világuk értelméről értekeztek,
ahogy az angyal befejezte amit mondott
az ördög egy pillanatra nagyon elkomorodott.

Kérte az angyal mondja el mi bántja
és az elmondta,
most már muszáj indulnia.

Az angyal szemei könnyekkel teltek,
s úgy érezte a szívét tépték meg.
Kezeik összeértek,
és már hallották ahogy a másik lélegzett,
csókot váltottak, összeölelkeztek,
egymás karjaiba feledkeztek.

Ezután az ördög soha többé nem mondta,
hogy menne és az angyal sem
vágyott vissza soha a mennybe.
De porontyaik szárnyatlanok lettek.
ez volt a menny és a pokol büntetése.

Nekik kitépték szárnyaikat,
de ez őket nem érdekelte.
Boldogan éltek, együtt
bár rövid lett életük,
de úgy élték, hogy soha se bánják meg.

Szárnyaik hege
ott maradt a hátukon,
ott őrzi az idő foga,
csak ez eredetük nyoma.