Édesapám keservesen kiáltok Érted, de hangom nem hallja senki sem, tova száll ismeretlen halott földek kietlen mezejére,
állandóan csak önmagam kérdem, emésztem miért taszított belőled nőtt énem Téged?
Felelőtlen döntésed, mellyel vitorlám szele elterelt mellőled?
S csupan, hiú ábránd ártatlan naiv képzetem hogy újra magamhoz ölellek Téged?
Tehetetlenség foglyaként élem kihűlt túlvilági létem, hol nem virágzik többé gyermeki képem, rendíthetetlen akaratom ellenére, marja a kegyetlen fájó igazság szívem!
Vérízű ostorcsapott szívem, melyet felszántott az árulás bíbor köpenyes ördöge,
S érzéseimmel mit sem törődve köpte pofámba sorsom, nevetve, s érkezett, mint elvesztett harcom hírnöke.
Hiába őszinte közös múltunknak feledhetetlen szépsége, harcos öklömmel örökkön őrzött emléke,
ha lelkem koszorúba font gyümölcsösfáinak kérge mára már rothadó öntörvényű szennyezett férgek étke...
De sosem feledem, mikor féltő karjaidban leltem nyugvó menedéket,
s minden erőddel óvtad, hirdetted fiad... büszkeséged!
Vasmarkú Angyalok sérthetetlen szenvedélyével Szeretlek Téged,
ezt meg kell hogy értsed, s mélyen a szívedbe, eszedbe véssed!
Szóval: szép, nyomom a 2. számú tetszett-et.