Dilemma

A bennem kavargó érzelmek és félelmek
Szépen lassan minden erejükkel felemésztenek.
Az idő ahogy lassan múlt, én felcseperedtem
De ezek a kusza, zűrös intelmek szüntelen csak növekednek, itt benn.
Éjjelenként sokszor felkelek, és azon kapom magam, hogy szenvedek.
Szenvedek, mert nagy felfordulás, zavarodottság, bánat, tehetetlenség
Lakozik egy jókorára megnőtt űrben a szívem közepében.
Fáj, már nagyon fáj, ordítani tudnék annyira fáj, hogy látom a jót, tudom hogy a rosszat teszem és hogy ennek semmi jó következménye nincsen.
De mégis én csak játszom a rosszat, a lesüllyedt ribancot, aki valójában nem is az de ezt nem érti meg a világon senki, aki nem ismeri a valódi énem, de ez szomorú, mert én sem ismerem.
Még nem.
A gyermeki lelkem meghalt, de helyette egy új született.
Ami a felnőttséghez vezet.
Örülnöm kéne, de nem tudok a gondok csak fokozódnak e kis lélek elvesztésével.
A gyerek gondok felcserélődtek a bulikra, alkoholra, cigire rossz esetben fűre és egyéb drogokra, az ember látszatára és annak vagyonára, na meg a pasikra.
Fiúk, férfiak az életem megrondítói az összes darab.
Az összes csak átver, nem szeret.
Három hónap, 5 szeretni képtelen „szerető”, de egyikhez sem voltam hű.
Kerestem össze vissza, pedig csak egyre vártam rá, az igazira.
Akibe beleszeretek.
Megtörtént, megtaláltam, de boldogságunk útjába ezernyi problémát helyezett a sors akadályba.
De mért hisz szeretem(mámit azt hiszem), de vajon ö mit érez? Ö is töpreng ezen?
Azt érzi amit én?hogy ha rágondolok szívem Hetethétországon is túlrobog?
Mert én igen.
És vele akarok lenni.
És változni .
De a múltam nem hagy változni.
Nem tudom, mit kezdjek magammal.
Küzdjek vagy folytassam így tovább silány életemet?