Csak a hold...

Ó, enyém a hold, az megérti szivem,
Ha kétség harmata hullik sóhajomra,
És szerelmes csillagok fényét nézem révedőn,
Ha világom ablakára könny csurog,
Bódultan hajolok bánatom vállaira,
S halálom napjáig nézem a szelidséget,
És jajongok feléd, zord sírvilág.

Csak a hold látja titkaim mély kútját!
Csak a hold ringatja lelkem álomba,
És rajta zongorázik minden aranyozott ujj!
S minden, kínból szőtt palást szegélyét
Megcsókolom majd! A magány
Zászlaját kitűzőm síromra
És jajongok feléd, zord sírvilág!

És szeretni fogom az alvilágot,
És szeretni fogom a fényes napot,
És titkos helyen imádkozom csak csendesen én,
És a hold titkát nem árulom soha,
Emelt fővel sírok érte,
De már görnyedt háttal halok meg.
És jajongok feléd, zord sírvilág!

Gyere, gyere kín, szenvedés, bú, hozzám!
Rajtam nem fog már semmi ez világon...
S dalomat is csak fűzfák sírják nyárutói
Éjjelen, és kioltott fényem temetik,
Ha majd a szükség úgy hozza!
Ejh, fáj szivem érted, holdi fény...
Jajongva feléd, te zord sírvilág.