CF40: Ezerdomb - és mégis... (2015 június)

Porsorsunk az élet homokóráján pereg,
érzem, sorsom nem teljes nélküled.
Kávéd keserű,
kávém ízetlen.
És mégis: tudom, hogy élsz,
s a tudat már elég nekem.

Mert tudom és tudod,
hogy összetartozunk,
nem választhat szét a tér s az élet,
s ha találkozunk,
megéljük az örök jelent.

Mert lopjuk az időt,
ha találkozunk,
ha láthatom városod s életed,
az utcákat, hol jársz, kelsz,
viseled minden bánatod s örömöd.

Mert nincs szebb,
mint a gát, hol folyót mutatsz nekem,
nincs ízesebb, mint a bor,
mit együtt kortyolunk,
a cigi zamata,
mit együtt szívunk el,
még keserűséged is édes,
mikor szavadat ízlelem.
És nincs ígérőbb remény,
mint a nevetésed,
mikor látod, hogy mikor sietek,
arcomba fröccsen az ital,
ahogy álvéletlenül megérintem kezed.

Járjuk az utcákat, ahol élsz,
s reméljük, bátyádnak gondol, ki arra jár,
csak a muslinca, ki közénk repül,
kortyolja boldogságunk titkát.

Mert tudjuk:
ha nincs is, csak lopott jelen,
a jövő is kétes, bizonytalan,
és ha úgy is tűnik, minden ellenünk,
ha a kérdés is választalan,
a barátság s a szeretet erősebb,
s túl az ésszerűségen
nem múlik sosem.