Céltalan vég felé

Szaladnak a képek, bokrok, fák, az otthonom,
Távolodik a Nap, s eltűnik a horizonton,
Futnak a színek, rohannak a percek,
Csak nézek ki az ablakon, s merengek.
Zörög a kabin, nyüszít az ülés,
Fülemnél zúg a szél, itt egy rés.
Ott...ott valahol az örök messzeségben,
Innen bentről távolodik csendesen,
De most is, e pillanat hevében
Zakatol a félelem egy ember szívében...
Összeszorul és az arcára ül a kegyetlen fájdalom,
Nem tudja hol van, hova jut, mikor...
Elfeledve régi tüzek emlékét,
Hátrahagyva szerető emberek képét,
Egyedül bandukol a sötét mélyén,
Hidegrázás, fogcsikorgás, rémító éden
Érzése ragadja meg gyenge lelkét,
A sors véres marka szorítja tüdejét...
Frissnek tűnik mind, mit régen látott,
Átéli újra, hogy hagyta el a világot,
Hogy menekült sértve a háta mögé,
Hogy hihette bármiről, hogy örökre övé.
Villám vág oldalába,
Mennydörög pokolian az ég,
Magát űzi bele a halálba
S várja, találja meg a megváltó vég.

Utazom a repülő vonaton,
Nem múltamat, jelenem siratom,
Elrohant az időm, lassan körbefut,
Visszaér oda, hol elindult,
De még sem tudja senki, végül hova jut.

Elkárhozunk mind, ez a gyötrő valóság,
A szeretet mi éltet, s a nyugtató bolondság...