Búcsú

„Emlékszel még az első találkozásunkra?
Bennem úgy él, mintha ma történt volna.
Hűvös volt, de közeledett a tavasz,
Amikor megszólítottál, szinte figyelembe sem vettem azt.
Barna szemeiddel kacéran mosolyogtál,
Táncolni mentünk, de nem volt kedvem hozzá.
Csapdádba estem, ahogy teltek a hetek, hónapok,
Rabod lettem, és kalitkába zárt foglyod.
Együtt töltöttünk egy csodálatos nyarat,
Melyet elvenni tőlem senki nem tudhat.
Éreztem én, ez sokáig nem tarthat,
Jött a rideg valóság az éj leple alatt.
Kimondtad a szót, mely bánatomat okozta,
Kedvelsz, de nem vagy, és nem is voltál
Szerelmes belém soha!
Büszkén jöttem el, arcomon nem látszott érzelem,
De, amint egyedül maradtam,
Folytak könnyeim szüntelen.
Vége? Kérdeztem magamtól.
Felébredtem a hazug, rózsaszínű álomból.
Ismét tavasz közeleg, eltelt egy év az óta,
Egyedül vagyok, sötét szobámban gondolok a múltra.
Lehet én rontottam el? Bennem volt a hiba?
Túl őszinte voltam, és azt nem kellett volna?!
Búcsúznom kell, tudom örökre,
Hazudni a szívnek, hogy mindennek vége!
Leírni is nehéz, meg-megremeg kezem,
Könnyes a szemem, és nehéz kő húzza szívem.
Tudatni önmagaddal, mindennek vége,
És hinni abban,
Hogy egyszer talán elfeledlek örökre!”