Bizonytalanág

Elhalkul a zene, vége van a dalnak,
Már a néma ajkak sem szavalnak.
Üresség mindenhol, eltűnik a varázs,
Csak a tűz helyén izzik még néhány parázs.

Van, hogy meging bennem, aminek nem szabadna,
Néha bilincsben lennék, néha elszakadva.
Magam sem tudom, miért van az egész,
Csendesül bennem az önfeledett zenész.

Ha zuhanni készültem, karon ragadtál,
Elhagyott mindenki, de te velem maradtál.
Most mégis kihűl, mi oly forrón lángolt,
Mely ha sötétség volt, akkor is világolt.

Lámpát gyújtottál, ha kialudtak a fények,
Biztattál, mikor elvesztek az utolsó remények.
Bár sok volt a félelem és még több a kétség,
Az életemben te voltál a legszebb vétség.

De szívem összezúzták, s nem te vagy az oka,
Hogy szerelmünk csak elmúlásom halotti tora.
Ott van fent a lelkem, tekints fel az égre,
Majd hagyj itt csendben kérlek és emlékezz a szépre.