Barátomnak

Álmatlan az est, a párnát ölelem,
Pihentető álom kerüli a szemem.
Fejembe megannyi furcsa gondolat,
Megoldani látszik egy kedves gondomat.
Gond? Ez annál is több lehet nekem,
Gyógyítani kell megsebzett szívem.
Mert Ámor figyelt, s vette azt célba,
Nem bujtattam el, védőn acélba.
És milett a feledékenység édes ára,
Gazdájának most, nincs nyugodt éjszakája.
Mert akkor is látom, ha lehunyom a szemem,
Hidd el barátom ez kész gyötrelem.
Most érzem át, TE mit is érezhettél,
Mikor elhagyott mennyire szenvedtél.
Pedig tudom, hozzám holnap, visszatér,
Addig hiányzik, mint lágy kenyér.
Furcsállod a kenyér szót, jó barátom,
Pedig erőt ad, éltet,- nos jó, sajnálom.
Inkább mondom frís leszek és üde,
Szikrát lobbant bennem szemének tüze.
S mikor felszökik ereimbe a vér,
Küzd érte s még –még kér.
Ne menj el ma, maradj itt holnap is.
Olyan ez, mint narkósnak a hasis.
Ö attól szenved, ha nem kapja meg mit kér,
Neki az élet nélküle semmit sem ér.
És vajon enyém tudod, ugyan mit ér,
Hisz bennem lángol egy más szenvedély.
Miatta kerüli szemem most az álom,
Neked elárulom nem is sajnálom.
Tárt karokkal megyek reggel majd eléje,
S álmaimat keresem, csillogó szemébe.
S ha rátaláltam mit oly régen keresek,
Mi gyógyítja az ejtett, sajgó sebeket,
Újra írok s majd tudatom TE veled.
Addig ne haragudj Ámornak kezére,
Nem mindig céloz az embernek kedvére.
Ugye megérted kedves barátom?
Kinek most soraimat ajánlom.

Kőri