Ballada egy lányról, ki a Napba volt szerelmes

Tenger partján lány álmodoz,
Hozzá fényes éneket hoz
Csillagvirág, keleti szél,
A tengerről sose mesél.
Nem adja ki ősi titkát,
Tünde-lányhoz sose beszél.
Hullámos a haj tengere,
Aranybarna fényű szeme
Vizek árján csillan messze.
Nem adja ki ősi titkát,
A Vándorról sose mesél.

Sziklák lánya, tenger gyöngye
Némán ülő árnyék-alak,
Kisleányként nagy királynő,
Hajad fogják a vízfalak.
Ébredj, lányom, könnyeidet
És véredet iszom én rég.
Felelj gyermek, vagy sose szólj,
Szavad egy kérdésre elég.
Tenger partján lány álmodoz,
Hozzá fonnyadt levelt hoz
Csillagvirág, keleti szél,
Kérdésemre felel, beszél.
Márványarcon árnyék rohan,
Aranyszemben holdfény suhan,
Messzi vizek árján csillan-
Most adja ki ősi titkát:
A Vándorról beszélj, beszélj!

Nyugatról kér véraranyat,
Megfogja a hullámhajat,
Kezében a fehér lányarc,
Csókol vértelen ajkakat.
Márványarcon árnyék rohan,
Aranyszemben holdfény suhan.
Ha követed bolond álmod,
Maradj átkozott s áldott,
Maradj itt a vén Tengernél,
Míg az álmod meg nem látod.
Élj a napnak, élj az éjnek,
Élj a nyárnak, élj a télnek,
S ébredj, ha az egek vizét
Vér- s aranyszín festi szét-
Édes alkonyt s hajnalt keresd,
S a Nap Vándorát örökké szeresd.

Tengerek asszonya, sziklán nőtt virága
A Napban látja arcát, szívét-
Érzi, milyen árva.