Babilon

Egy opálszínű alkonyon, miután legyilkoltam álmom maradék
foszlányait, Babilonba jutottam.
Üde gyémántrétek káprázata folyta körül az erdőt, ahol fluorfák és rézből ácsolt ligetek keresztezték egymást, szegfűvel borítva. A jeruzsálemi út mentén olajfák, oszlopok lugasai nyújtóztak az égbe.
Fekete gólya vijjogott a nap alatt, szárnyain túl a tenger, s város
roppant falai.
- Astarte, kegyes istennő, Babilon ringyói! Ha csupán egy okát is
sejteném elveszíteni boraitoknak és kéjeteknek, megtérnék Kánaánba!
A vízözönbe…!
- „Hallgass! E nap alatt nem tenyészik vétek! Nyeld csak a fényt,
zabáld a kelyhet, megjelöljük arcod, hogy a vámot letudhasd…”
Íme, a város jelei!
Megrémültem. És beléptem az istenek fényes csarnokába, hitem
páncéljával vértezetten. Éreztem, hogyan nőnek fölém a pompás
tornyok, a csillámló tavak jelenései, és bódít el az arany édes
esszenciája. Az argonfennsík teraszán kürtök dala lobbant, hamvas olajfák és sugárutak ezrei vergődtek a déli nap tüzében. Formáját vesztette minden; vad vonaglásokban fonódtak össze a cédrusok fürtjei és a rebbenő fátylak.
Odább a térfok lépcsői suttogni kezdtek, kaján szavakkal átkozva el Babilont.
Rabszolga zuhant a porba, hátában a hírvivők nyilával.