Az Ismeretlen

Lépteit csak a csönd hallgatja,
Hangját csak a szél susogja,
S testét a légszomj szövi át
Míg útját keresztezi minden gát.

Ha száraz ajkaival szólal
A táj megremeg... de más nem
Hallja hangját, mert ő végtelen:
S ködös szeme az Ismeretlen.

S bár fény zubog fel belőle,
Nem látja senki, senki már:
Érdes tenyere ég felé nyúl;
S mégse látni a határon túl.

Ködös szeme a földre tapad,
Bő köpenye fázó lelkét
Rejtelmes erővel takarja,
Mikor kél a hajnal sárga napja.

Aztán elmegy szép csöndben újra.
Csak akkor látják nyomait
Könnyének, mikor a végtelen
Susogja: Itt járt az Ismeretlen.

Csak akkor vették észre, mikor
Elment örökre, s a föld
Lett baldachinos, puha ágya -
Ködös szemű Ismeretlen álma.