Az ember

Megannyi példaképet,
Szótlan figyelt az árva,
Mikor ült a sötétbe zárva.

Figyelt csak csendesen figyelt,
hogy mikor lesz minden tárva.
Egyszer csak fény reppent feléje,
észre vette azt, hogy van keze,
s belemarkolt a sötétbe,
s maroknyi csillag ugrott az égre,
s felfigyelt rá valaki végre,
hogy ő fény,
ő a remény.

Napok kergetőztek az éjben,
hol fény volt, hol folt a sötétben,
hol szerelmes szálakon táncolt valaki,
hol különös színben tündökölt valami,
hol messze jártunk az álmainktól,
hol csodát vártunk a csillagoktól,
hol séta közben elmenekültünk,
hol cukros mázban elmerültünk,
hol erős pajzsként védekezntünk,
de rájöttünk,
egyszer elmegyünk.

S azóta is szüntelen keresünk.
Végtelenül egy választ kergetünk.
S eljön az éj, s eljön a reggel,
s állva várunk vézna kezekkel.
Senki sem figyel, mert senki sem mer.
Mindenki fél és mindenki reszket.
Elfordulnak és csak keseregnek.
Sírnak szüntelen sírnak.
Álmainkkal együtt ott hagynak.
Rettegve kérlelünk földet s eget,
Ne felejtsenek el soha minket.

Kérleljük,
Kérleljük őket.

Egyedül maradunk,

maradunk,
maradunk a sötétben.