Az elkárhozott lélek

A pokol kapujához érve visszagondolt múltjára
Az elkárhozott lélek: „a test börtöne őrülten sötét,
Fény nélkül, miért élt? Miért szenvedett hiába??
Miért zárták lelkét a fájdalom falai mögé??
Mert ez a test maga az átok, csak por s hamu
Amit az idő viharai oly könnyedén felmarkolnak
Hogy szétszórják, s ne maradjon létéről tanú...
Egyetlen írás, emlék, érzés utána nem akadhat.”

Egy hideg éjjelen őt is elérte az égi szélvész,
Szótlanul figyelte, hogyan fogja meg kezét a halál.
Véget ért a földi útja, ott állt a párkány szélén.
Már látta a jövőt! S egy fekete fátyol letakarta arcát.

Elégették meggyötört testét, csak a lelke maradt
Aki most itt áll az alvilág mindenható ura előtt.
Elveszetten, egyre zordabb mélységek felé halad,
Kétségbeesett mozdulattal a kezébe vesz egy vésőt,
Hogy ablakot vájjon a félelem falába.
Végre társat találjon, ha már az élők közt nem talált...
Nem lehet,hogy a kárhozatban is üres legyen cellája!

Most is, még mindig ott van, s vár, kémleli a világot,
Este pedig elrabol, hogy társa légy, míg álmodsz!