Az éjszaka

Szavak keringenek a messzességben,
Gondolatok kavarognak a fellegekben.
A földön realitás, de a felhők közt naivitás.

És ahol a fák hajladoznak, s a madarak szálldogálnak, ott gondolatim összefutnak.
Ahogyan a lenyugvó nap utolsó sugarai kíséri a lombok járását,
Úgy támad föl szívemben
a reménnyel teli éjnapnak sugara.

Ahogyan az elhaló nap vílágítja meg a sötét,
Ámde vágyakkal teli éj napját,
A fájdalmak elszállnak,
Szívem nyugalmat áraszt.
A sivár valóság hírnöke végleg eltűnt,
S a bú s a könny végleg megszűnt.

Az éj fátylai körülöttem suttognak,
Mély, mindent felejtésbe ejtő
dallamokat dúdolnak.
A madarak elhalkulnak,
Az erdők lombjai mély álomba ringatóznak.
Testemet a szellők mámora körülöleli,
Lépteim lágy fuvallatik kíséri.

Az idő múlik,
De a tájon még mindig némaság uralkodik.
Szememből az álom már rég kiszökött,
De a szívembe nyugalom költözött.
Lépteim nyomukban súlyos köveket hagyának,
S a testemet körülszőtte tövisek lassan fellazulnak.

A rémálom szertefoszlik,
S az élet szívembe visszaköltözik.
A szellők szárnyán lágy zene kél,
Mintha csak rejtett vágyaim visszhangját hallanám,
Úgy e muzsikát hallgatván,
Szemeim lassan lecsukódnak,
Mit sem törődvén az eljövő napnak.