Az áruló bánata

Csak ült a verem szélén
És jobb dolga nem lévén
Bámult maga elé. Körülötte
Minden ugyanazt üvöltötte.

Ránézett a bokorra, és azt látta: áruló.
Felnézett a fára, de újból csak: áruló.
Hallotta, hogy a szél visít valamit: áruló.
S a nap íve fájdalmas szót kanyarint: áruló.

Becsukta a szemét,
És befogta a fülét.
De zengett benne egy szó
Csak az, hogy áruló.

Ott ült magában, elhagyatva,
Gonosz árulással megvádolva.
A barátai már rég otthagyták.
Hibázott- és ezt meg nem bocsátották.

Áruló- Felnézett a kék égre.
Áruló- Égette a szó mérge.
Áruló- Könny gördült végig bánatos arcán.
Áruló- És fejében újra hallotta barátai hangját.

Áruló vagy!- És folytak a könnyei.
Áruló vagy!- És vele keserű szavai.
Áruló, azt mondjátok?!
Áruló, ezt kiáltjátok?

Tépte a lelkét ez az egyetlen szó.
Bántotta, hogy azt hiszik, áruló.
Szétszaggatta a lelkét darabokra
És beletaposta őt a hideg porba.

Ott ült az áruló, egyedül, magában.
Még hitte: nem ezt érdemli valójában.
Aztán eszébe jutott, hogy minek is nevezték őt.
És a táskájából lassan kihúzta az éles tőrt.

Áruló- Rajzolták a felhők.
Áruló- Mondták rá Ők.
Áruló- Hallotta a víz lágy csobogását.
Áruló- A pengén végigfutatta a karját.

Áruló- Írta a vérével.
Áruló- Sírta a lelkével.
Áruló- Ordította fájdalmában
Áruló- visszhangzott a tájban.

Áruló- felemelte a csillogó kést.
Áruló- a szívébe mártotta a pengét.
Áruló- érezte a kicsorduló vért.
Áruló- és tudta, mindjárt véget ér.

Áruló!- ordították a barátai.
Áruló- sírták a víz hullámai.
Áruló- az vagy és az is maradsz!
Áruló- DE NEM VAGYOK AZ!!!