Árnyékod

Egyedül bandukolok az úton.
Magányomban arra gondoltam,
Mit értenek az emberek boldogságon?
S mit takar egyszerű múltam?
Mit hoz, jövöm? Mire vagyok jó?
Mi vagyok egyáltalán? Áruló?
Ki csak élt hazugságban,
Ahogy azt mindenki várta?

Esetleg félőrült költő?
Ki verseiben is önző.
S ha nem írja magát versébe,
Megremeg egész testébe
A félelemtől, örömtől.
A megoldást várná eszétől, szívétől.
Látod, ennek se vagyok jó,
Hisz minden rólam szól.

Talán sportember lennék?
Bármit is tennék
Az biztos nem én lennék.
Bármit is tennék
Azt én nem akarnám,
És biztos letagadnám.
Porszemek szállnak szerteszét.
Közülük én egy lennék.

Repülni messze, gondtalan.
Lenni, csak úgy hasztalan.
Keresni csendben azt a tájat,
Ahol a boldogság magára nem várat.
Ahol lehetek valaki,
S kezem alól kikerül valami,
Ami értékes, hasznos,
Csendes s egyben hangos.

S csendben suttogok két szót:
Megértés és önzetlen szeretet.
Két szó melyből három lett.
Az időtől várom a jót,
Pedig megtennék mindent magamért,
És megtennék mindent azért,
Aki kér, hogy legyek mellette,
Ha akarja sírjak vele.

Látod, ez is rólam szól.
Azt mondod: megint siránkozol!
De hát mi vagyok én?
Egy önfeledt szerető?
Egy zseni zeneszerző?
Egyáltalán mi vagyok én?
Lehunyom inkább szemem, hagyom,
Hogy úgy legyen, ahogy akarom.

Szófogadó, lázadó gyerek leszek.
Ha megéhezem és jut is, eszek.
Ha szomjas vagyok,
Boltból lopok.
Leszek kedves, érzékeny szerető,
Egyszerű zenész, zseni zeneszerző.
Focista, kitűnő balhátvéd,
Temögötted vigyázó, halk árnyék.