Angyal

Angyal

Ma elnyelte a sötétség a világot,
Nincs már miért látnom a holnapot.
Megvakult lény ez, s elme,
Nem lehetek így elveszejtve!

Pedig dehogynem! Elveszejtve?
Sötétség ingoványába süllyedve,
Iszap súlyozza lelkem és szemem,
Mert egyedül nincs fényem, életem.

Ilyenkor Istenhez címzem fohászom,
Nem lehet, hogy hagyjon a Magasságos!
Teljes a sötétség birodalma. Csak halk nesz,
A rimánkodó, már elcsukló nyöszörgésem!

És akkor, mint sercen valami,
A vak fájdalma, hogy képzeli,
S nem látja, csak szívével érzi,
Nincs egyedül, van kire nézni.

A pislákoló fény, mint remény,
Talán nem a múló képzelet,
Talán nem a sajgó káprázat,
Hanem Isten küldte magyarázat!

De becsap a sötétség perspektívája,
Gyertyaláng, vagy fehér Fénylény alak?
Lehet, hogy csak pislákoló gyertya,
Vagy távoli, a szívem vakító Angyal?

Hunyorgó szívvel és visszafojtott lélegzettel
Indul már a koldus, ki kiáltani sem mer.
A helyes irányt már látja, de nem tudja,
Milyen messze van, talán az Angyal!

Angyal, egy Isten küldte teremtés,
Nem gyertyaláng, hanem Fénylény,
De jó, hogy megérdemeltem én!
Indulok, rohanok már felé!