Alfa

Alfa

Fekszem a porba hullva.
Csontjaim összezúzva.
Csak a csend vesz körül.
Üveges tekintettel nézem,
talán fáj is, de nem érzem,
ahogy egy csepp vér a homokba menekül.

Ezt láthatod, de a látszat csal.
Áthatolhatatlan üvegfal.
Tökéletesre épített gát,
melyen sosem hatolhatsz át.
Mert én már nem vagyok ott.
Sosem leszek ennyire elhagyott.
Sosem leszek kiszolgáltatott.
Sosem leszek halott.

Ott ülök egy kopott padon.
Egy álmos, téli hajnalon.
Jéghidegen süvít a szél.
Ócska kabátom kigombolom,
némán gyászolok, mert jól tudom,
körülöttem megfagy ami él.

A testemben én csak megpihenek,
ilyennek teremtettek az Istenek.
Bennem nem lüktet ér,
én nem vagyok se hús, se vér...
Engem nem lehet észrevenni,
engem nem lehet megszeretni,
mert a testemben én csak szenvedek,
így büntetnek az Istenek.
Egy végtelen életre elátkozva,
örök bolyongásra kárhozva.

Fegyverek között térdelek.
Körülöttem összetört életek.
A fájdalom szinte a szívbe harap.
S míg érzéketlen könnyem ejtem,
tudom, holnapra elfelejtem,
mert számomra kezdődik egy új, tiszta nap.

Ha csókolsz, akkor sem engem csókolsz,
csak egy tökéletes álcának bókolsz.
Amíg bírja, játssza a szerepem,
ha meguntam, kinőttem, tönkrement, levetem.

Elmagyarázhatnám, de úgysem értheted,
hogy velem jöhess, rövid az életed...