Addio, Amore mio!

Hosszú évek teltek el azóta,
rögösen, olykor egyenes utakon,
pihenésképpen járva az élet útját,
S közben lépkedve az emlékek sokszinű skáláján.
Nincs jelen, s jövő.
Csak a boldogitó múlt özön.
Magas volt, vidám, akárcsak tavasszal a rügyező fák,
legyőzve a tél hideg korszakát.
Egymásra néztünk, s tekintetünk összeért,
mint a hosszú útjáról érkező, megfáradt hullám, mikor végre partot ér.
Arcán az érzelmek különös nyomot hagytak, mely egy halandóra titokzatos, megfejthetetlen varázsával hatnak.
Oh, de mégis, mit rejt ez az arc?
S hogy felfedezzem e tekintet kincsét, ama Indiana Jones féle bátorsággal újra megpróbálom elérni bensője lényét.
S mintha tudná mire készülök, tanubizonyságul adva, hogy bátorságom, merészségem immár elnyerte jutalmát, a viszonzás reményében mosolyt hagy az arcán.
Igy hát én is átadtam magam e viszonzásnak, mert hiszen az égbe kúszó hegycsúcs is csak magányosan tekint a végtelen felé, ha nem hagyja, hogy hátát megmásszák, s mint két barát, közös erővel meghóditsák.
A nyüzsgő embertömeg a nyári forróságban elveszett tudatunkban.
Nem volt más most; csak ő meg én.
Mint két csillag a világegyetem hatalmas tengerén, mely tündöklően, büszkén úszik ragyogó öblén.
Tekintetünk már érti egymást, szavaink azonban fáradhatalan harcot vivnak az értelemmel.
Mint két elkószált madár, mely távoli helyeken zengette ősi dalát, s most, hogy találkoztak, keresik egymás elveszett dallamát.
De bárhova is repit minket az élet, az érzelmek ugyanúgy dobbanak meg a sziv mélyében.
Csak az idő, a meg nem álló idő nem ugyanaz.
Olykor segit emberek fájdalmán, s olykor kegyetlenül ellopja szerelmesek édes pillanatát.
De talán ezért maradt meg a múltban tünődő emlékezés.
Egy soha ki nem szunnyadó égető vágy, s hogy nem maradt más,
Csak egy régi emlék, egy régi nyár.
S ha már nem látjuk egymást, csak annyit mondok;
Addio, Amore mio!