A végtelen partján

Az örök messzeség partján ülök,
s a világnak hátat fordítok..
Reszkető ujjaim közül
magányos perceket morzsolok,
nem menekülök.
A lemenő Nap tüzes fénye
porrá égeti testem,
az elfeledettség érzését markolom,
s könnyeim véres tőrével
örökre lelkembe festem.
Bús felhők serege
gyűlik felettem,
kristály tisztán tükröződnek
kihunyt lángú szememben.
A nyájas szél tőrei
szabdalják sápadt arcom,
fegyver nélkül vívom
vesztes lelki harcom.
A gyászoló ég ősi vágya
szenvedélytől űzve fonja át-
az érintetlen végtelen
otthonának udvarát.

Vad vihar támad, s megalázva
kisemmiz engem,
darabokra szaggatja
otthontalan lelkem.
Szívemből éles karmaival
tépi ki emlékeim,
gyötörve magamra hagy,
összezúzza hiú reményeim.
Nem vagyok már semmi,
csak erőtlen csont
s ezernyi helyen felsérttet bőr,
minden sebem vérem ontja
mellettem már egy angyal sem őr.
Bár szétűzné hamvaim a szél..
jó lenne most bánatomba fagyni,
mindent magam mögött hagyni,
ostoba halált halni.
Lennél csak te a helyemben,
megértenél engem ...
neked is könny száradna szemedben,
s a remény helyett csak a levegőt
markolnád kezedben.