A szívembe fájdalom...

Forró fülledt az éjszaka, s én aludni vágyom,
De csak álmatlanul forgolódom, elkerül az álom.
A nyitott ablakhoz lépek, bámul rám a sötétség,
Nem ciripel egy tücsök sem, alszik minden szépség.

Valahol a távolba egy vonat füttye szól,
Kihalt utcák magányában csak a csönd kóborol.
A hold álmosan egy felhő mögül néz rám,
Kevés csillag ragyog ezen az éjszakán.

A szívemben fájdalom, a lelkemben üresség,
Úgy érzem a szerelem csupa keserűség.
Elhagyatva, megcsalva, kifosztottan állok.
Hazug ez a világ, megcsaltak az álmok.

Talán könnyebb lenne, ha gyűlölni tudnálak.
De a magányom szinte üvölt utánad.
S bár még bennem lüktet a megcsalás fájdalma.
Mégis hozzád száll lelkem halk sóhaja.

El kell, feledjelek. El kell, engedjelek.
Csak az emlékeimben lehetek majd veled.
Viaskodik bennem az ész és az érzelem.
Pedig tudom jól, hogy hazug e szerelem.

A hajnal felváltja a szomorú éjszakát.
S messzire űzi az éjszaka démonát.
Vidám madárdallal köszönti a napot.
Elsápaszt néhány hunyorgó csillagot.

A kelő nap magába csókolja a harmatot,
S ragyogó kékre festi az égboltot.
Elringat a hajnal, s én elálmosodom,
Halott angyalok álmait álmodom...