A számkivetett

Kőszínű börtönben éltem huszonegy évig.
Magányból faragtam magamnak rácsot,
ahányszor összetörni láttam egy aprócska világot,
mint üveggömböt, ha földre ejtik.
De síromra nem hoztak virágot.
Tündetoronyból lestem az embereket,
aprónak tűntek, mint a hangyák,
vagy mint álmaik, melyek hajtják
- űzik őket egy életen át.
Így hát kiradíroztam e bús balladát
a könyvből.
Helyette vérből és könnyből
írtam új szavakat.
Nem bántam az alkonyokat,
mikor esdekelve szorítottam a félelem kezét.
Az éjszaka mormolt nekem egy újabb nyugtató mesét
a feledésről.
S egyszer megsúgta azt is,mi az a halál.
Ha a lélek társra nem talál
- mondta tűnődve, édes-komoran.
S a fák komolyan
bólogattak hozzá csengettyű ágaikkal,
ahogy elszenderedtem ölökben parázs vágyaimmal.