Reggel indul útjára a karaván,
Tevék bandukolnak ki a vár kapuján,
Púpjuk izeg-mozog léptük során,
Lábnyomaik kopnak a szél nyomán.
Gazdagon megrakva siet a kis csapat,
Ezernyi szem homokból áll a sivatag,
Éjszakára hideg érkezik, s nagy szél arat,
Csak kuporognak a dűnék alatt.
Hajnalban mikor a nap már ébred,
Dervisek követik a karavánt a fényben,
Távcsövük keresztjében lelik a hegyet,
S oázisnak látszódó pálmaligeteket.
A karaván ámul s bámul eme természeti csodán,
S a szolgák is osztják véleményük hangját,
Pihennek vígan az árnyas hűs alatt,
Míg meg nem töltik üres hasukat.
Lovak finom léptei zavarják meg a rendet,
Csuklyás alakok közelítenek a csendben,
Morognak és beszélnek ismeretlen nyelven,
S felfedik egyenként magukat minden percben.
A dervisek kapitánya portékát vesz elő,
Vizet kér, s némi élelmet, ily vakmerőn,
A kádi meghajol, s felemelé a dervis felé,
S kezdetét veszik a homoki regék.