A semmibe kiáltom

Jéghideg tekintet,
Idő véste arc.
Minden óra és perc,
Önmagunkért harc.

Minden lépésünket
Belepi a kvarc,
Minden közeledés,
Végzetes kudarc.

Összeráncolt homlok,
Mereven lógó kar,
Egyedül te tudod,
Lényed, mit takar!

Én vagyok, déli oldal,
Te északi moha,
Köztünk; márványkőfal…
Nem omlik le soha?...

Hiába kopácsol
Gyémántfejsze, csákány,
Egyre erősebb lesz,
Mindentől a márvány!

Égeti a nap,
Belepi a moha,
Az idő halad,
Te és én, két mostoha!
A tekintet nem olvad!
Hiába tűzi nap,
Jéggé fagynak
A napsugarak!

Lassan, lassan,
Körbeér a moha.
Fagyos tekintetek,
Rőt arcok mosolya.

Mi, egyhelyben állunk,
Gyökeret vert lábunk,
A föld forog velünk,
A sötétség nyeli,
Kérdő tekintetünk.

Te nem látsz engem,
Én is csak nézlek.
Ha kérsz, adok,
Többé sohse kérek!

Márványkőbe vésett
Két hideg szempár,
Mohával borított
Törékeny porcelán!

2006. 05. 08.