A rozsdás harang

A tűzben hempergő égen
Fut az alvadt csókok árja
Botként egy villám sújt
A föld hasára,
Mi megremeg, míg az arc elkékül.
S a letiport kertekbe szédül
A gyermek, arcán a szentek mosolya;
Kergeti őt az álma, egy tréfás,
Gonosz mostoha.

A szépségről szól neki, mit sohase látott,
A túlvilágról, mely holtakat ringat el.
„Tiéd itt minden! Míg lelked
át- meg átjárom
S rabul ejtem sugarát
Szemednek, minek járom
E világ, sápadt színeivel,
S az árnyakkal,
Mik vissza- visszatérnek

A gyermek nem felel a hangnak,
A búza aratását lesi:
A madarak hajnali éneke
Szíve rozsdás harangját veri,
Az elhangolt kolompot.
Szomorkás nóta ez;
Mégis, ha csendül,
A holtak haragját,
Az élők bánatát váltja meg.