A reményem

Ülök a domb oldalon velem szemben kopár hegyek.
Se fa se bokor rajta, kopár és meztelen.
Az Északi tenger fuvallata szemembe fújja hajam.
Jeges szél arcomba és húsomba vájja meredt
ujján lévő acel körmeit. Csak ülök itt magam és reménykedem.
Hogy miben? Már magam sem tudom. Talán a sors vagy Isten kegyében. Érintse meg valaki a szívem, csak ezt kérem.
Hadd dobogjon újra szerelem tűzében. Hulljon le végre eme vastag kőfal, mi körém telepedett évek hosszú sora alatt.
Már feledve jelent és múltamat. Tépjétek ki innen, hadd legyek végre újra szabad. Hisz repülni vágyok énis mint oly’ sokan, szárnyam meg van csak hasztalan. Hisz a kő fal ezen is rajta van.