A pillangó

Megtört a pille lelke régen
Nem szárnyal már fenn az égen.
Mert lenn szenved a mélyben
A lelke fojtó sötétjében.

Vonszolja magát a kínzó éjben,
Tekintete elveszik a messzeségben.
És valahol mélyen benn az elméjében
Újraéli a múltat egy emlékképben.

Szíve elborzad a nagy veszteségen,
És könny csillan bánatos szemében.
Eltűnt boldogságától búcsúzik a szélben
Mint fa az utolsó levelétől télen.

Még látni véli a ragyogó fényben,
Hogyan úsznak a felhők a nagy kéken.
Aztán végül utolsó lélegzetvételében
Egy nevet sóhajt végzetes reményben.

Nem érkezik válasz. És a pille lassan, szépen,
Végleg földre hanyatlik egy virág tövében.
A éltető tűz, amely szemében égett
Mostanra halkan távozott lelkével.

Örök mozdulatlanságba dermedt testére
Vörös fényt vet a haldokló nap képe.
Megtört a pille lelke régen.
Nem szárnyal már fenn az égen.