A neved örök

Talán megváltozott valami.
Nem csak bennem, benned is.
Mintha másképp néznél rám,
és másképp éreznék én is.
De nem, ez nem lehet,
te nem érezhetsz így!
Csak áltattál, hitegettél,
és én vakon rohantam hozzád.
Tisztán láttam, de öleltél,
és elvetted szemem világát.
Megfosztottál attól, hogy közömbös legyek,
de ennél sokkal többet adtál;
szívem kövei most már hegyek,
de nem alszanak, izzanak már,
kigyúltak, és érted égetnek engem.
Összezavar e mámor, e tűz,
veled minden pillanat összefűz,
elreged, és nem enged.
Nem engehet el,
mert ezt akartad,
Ezért e sok színjáték,
ezért vártam kétes szavaidat.

Ha az élet megszűnni akar,
és nem táplál több hiú reményt,
akkor a halál árnyéka takar,
ahonnan nem érhetek el fényt.
Én mégis a fényre várok,
melyben először föltűntél.
Azóta elválaszt a világ, egy árok,
de te mindig fényben élsz, ahogy egy tündér.
És a szakadék szélén,
ahová a kétség ereje hajszol,
csak állok a világ peremén,
és bízom, hogy FELÉBREDSZ, ha alszol.
És akkor utoljára kinyújtom kezem,
hogy akkor, utoljára ott legyél velem,
hogy még egyszer szemedbe nézhessek,
mely megtévesztett régen;
és kérném, hogy engedj el.
Akkor lépnék a semmibe, vérnám a végem.

Ajkam erőtlen, de végtelenül tiszta végszava:
NEVED ÖRÖK. És létem túléli az éjszaka.