A lélek otthona

Csend. Derűs ég. Hangtalan kép.
Zöld fák. Nyugtató, színes rét.
Horizonton hegyek sorakoztak.
Völgyben kedves patakok csorgadoznak.
Suttogó erdő hangja ringat.
Felhőket bámulva fekszem a fűben.

Legördülő napsugarak mossák a hegyek csúcsát,
Mardosó vörös fény kezdi el megszokott útját.
Beborítja az eget az utolsó erejével,
Megpihenve csúszik le a láthatatlan mélybe.

Elsötétedik az ég, rámborul az erdő,
Összeszorul a völgy, csak a telihold nő.
Üvöltések szállnak a szélbe kapaszkodva,
Félelmek lepnek el szívemhez ragaszkodva.

Ez itt az én világom, háborítatlan táj,
Nincs benne gonosz, nem száll erre idegen madár.
Ismerem a földet, mi eddig táplált,
Ismerem a fákat, köztük lelkem bujkált,
És ismerem a nagy, véges teret,
Melynek határa a külvilág tengere.

Most itt vagyok, eljött az éjjel,
Rám zúdul a lét, és új sebeket tép fel.
De bezárni örökre nem lehet magad,
A karantén egyszer magával ragad.

Nyitott kapuimat perzseli az éjszaka lángja,
De hűvös pataktól övezve véd saját tájam,
Míg van bennem akarat,
Nemcsak küzdeni, megismerni forrongó vágyamat.

S hol egyszer sikolyok és árulás nélkül éltem,
Csak azt kérem, teljesüljön mindaz, mit reméltem,
Mert a végén magányomban rekedek,
Nem lesz senki, aki rajtam segíthet.