A két töprengő figyel

Ámul a lélek, mikor élet kelyhét emeli
És a kehely sárga, arany csillogással telt,
Élet csókja remeg rajta, míg felejt
A szív, és lehúnnya vöröslő szemét.

Két sivár alak a falon: egyik meredten néz;
S pipázik csak – körülötte mind füst-jelek –
A kandallóban a tűz-asszony remeg,
De ő csak töpreng egyre, nem szól nekem --

A másik a halálba néz, aztán súg valamit,
És én csak ámulva, megrettenve hallgatom,
Szelid gondolat kereng felém: vajon
Melyiket válasszam, nézzem még tovább...?

Az élet kelyhéből ittam tizenhat éve én,
És úgy hallgattam születésem után őket,
Mint hatalmas álomszőnyeg-szövőket,
De melyiket részegíti a világ?

És melyik hagyja el világom színterét majdan,
Melyik mámoros, küzdelem-kábult, sebesült,
Ha mindkettő hátán fakereszt feszült,
És mindketten egyre reám meredtek...?

Melyik arcán csorog végig bronzkönny, alkonyatban,
És melyikük arca sárgább? Vöröslő szemek –
Mindben csak csillogó, vörös szőnyegek –
És mindegyiken csak félelem ragyog...

Lélek, mely élet kelyhét emeli magasra,
És a kehely sárga, arany csillogással telt,
Élet csókja remeg rajta, míg felejt
A szív, és lehúnnya vöröslő szemét.