A jéghegy csúcsa

Furcsa, hogy megváltozik egy ember létével az élet.
Nem csuklik meg hangom, már nem is félek.
Csodaszép lett életem, mióta neked élek,
Van miért nevetnem, most már tudok, nem kell, reméljek.
Biztos pontja vagy szívemnek, egyetlenem.
Nincs okom sírásra, te vagy most az én kincsem,
S remélem az is maradsz sokáig, vagy akár örökre.
Bármi rosszat is tennél, azt sem vágnám fejedhez,
Csak szeress, hisz én is szeretlek, csókold testemet,
Szavaiddal selymesen simogatva érintsd szívemet,
Csókárban úszva haladjunk jéghegyünk csúcsára,
Csak szép lassan, ráborulva egymás ajkára,
S mikor elgémberedett végtagjainkat simításaink enyhítik,
Csak akkor ébredünk föl az öröklétből, de nem örökre,
Mert ismét egy újabb jéghegy vágyainkat kielégíti,
És mi kiolvadunk a hegyből, másokkal nem törődve.