A gyermekkor szonettjei

1
Mikor csak sejtelme voltam a létnek
az anya- test rejtekébe ágyazva,
s fülembe csendült egy kósza ének,
melyet nyári délutánon, bágyadva

énekelt ez az egyszerű, kedves asszony,
már tudtam: különös kaland lesz az élet.
Apró szívem - mint halk ritmusú sanszon -
festette alá e meghitt, régi képet.

S mikor megérkeztem végre, a létezés
felsírt belőlem; nappalok fénye és
mámora ünnepelt, s meghatott arcok

hajoltak ráncos kis arcom fölé.
Öntudatlan simultam párnáim közé
nem tudván: várnak még rám harcok.


2
Nem tudván: várnak még rám harcok,
- messzi ábránd volt csupán a felnőtt-lét -
mikor a kusza jégvirág- karcok
vonalát lestem az ablakon, s a szép

kinti táj úgy bűvölt, mint egy kis csoda.
Sütemények illata szállt, hókifli- világ
volt a díszekkel teli aggatott szoba.
Ó, első karácsony, varázs tél- virág…

Pici voltam még, nem érintett áhítat,
mikor angyalkák lengették szárnyukat,
s éjfélkor a templomban az ének

oly furcsán- komoran harsant fel…
Mégis - mint valami titkos, égi jel -
táncoltak a szemembe csillanó fények.


3
Táncoltak a szemembe csillanó fények,
s gyermek éveim teremtményei:
koboldok, manók, pajkos tünde- lények
lelkem ablakából integettek ki

a nagyvilág kusza, vad dzsungelének.
Néha tiltott úton jártam, hogy felfedezzem,
mit rejt egy romos ház, vagy hallgatag éjek;
ami csínyt lehetett: elkövettem,

s egy furcsa alakú kő oly ritka kincs
volt gyűjteményemben, minek párja nincs:
ragyogóbb volt, mint nagy, ritka kvarcok.

S egyszer rongyokból építettem sátrat,
hol álmaim fonalait szőttem: százat,
és jövőm mosolygott rám, mint angyal arcok.