A fény

Amikor behunyom szemem,
Mostanában egy dolog lebeg előttem:
Állok egy furcsa folyosó közepén,
És nem érzem, hogy én lennék én.

Csak állok egy helyben,
S hiány honol szívemben.
Emberek rohangálnak körülöttem
Vajon miért lett üres minden olyan hirtelen?

Nem ezt vártam az élettől ennyi idősen
Hogy így cserbenhagyjon pont engem.
De ahogy nézem a folyosó rengetegét
Valami lelassítja a világ idejét.

Mikor már minden dolog szinte
Kétszer annyi idő alatt történik meg, mint előtte,
Egy alak látszik kiválni a tömegből
Fénye akár a nap ereje, mely amúgy megöl.

Ám, most valahogy kibírom ezt az erőt,
Mely szinte megállítja az időt.
A többi embert mellettem, elnyomja,
Mint a síri csendet a hatalmas robaj hangja.

De vajon rám miért nem hat ez az erő?
Közeledik felém az alak, de vajon ki ő?
Annyira közel ért már, hogy fénye megvakított,
Én is olyan lettem, mint a többi. Semmilyen, és elnyomott.

Mikor már sötét volt minden körülöttem,
Földön feküdve egy hangot hallottam fölöttem.
Nem tudom mennyi idő telt el ájulásom óta
S terültem el, vakultam meg ő miatta.

Kimondhatatlan érzés töltött el ebben a pillanatban.
Az anyagi világ kiüresedett agyamban.
Megérintett kezével, és egy érzés azt súgta,
Hogy bénult szemeimet most kell kinyitnom újra.

Egy női alak tárult elém,
Gyönyörű, tiszta arc, lélek mely soha nem lehet az enyém.
A kéz, amely kezemet fogta, nem engedett
Túl szép! Velem ez meg nem történhetett.



Előttem áll lelkem hiányzó darabja
És hogy elszakadjak tőle, azt ő nem hagyja.
Lélekben egyek lettünk, akár a fa meg a levél,
A gondolat örökké a szívemben él.

Újra felgyorsult az idő, ott volt a folyosó,
Az a megannyi ember, ki magányos, ki bolyongó
És mikor lehunyom szemem
Újra és újra előjön ez a látomás bennem.

Új nap kezdődött az életemben,
Megértjük egymást szívben, lélekben,
Az emberek élik életüket vidáman, békésen,
Mi pedig örökkön örökké élünk tovább a fényben…

2002. április 17.