A Dunaparton, valahol. . . . .

Éjszaka van, fekszem csendesen,
fejem a párnámra hajtom,
a szívem dobol, álmodozom,
sétálok,
Valahol a Dunaparton.
Bolyongok az őszi fák alatt,
leülök egy padon a stégen,
némán sírok, a könnycseppek
vízbe hullanak, nem látok tőlük,
nem látom a felhőket sem az égen.
Olyan mély a csend, csak
a víz beszél hozzám, hol ideér,
hol elfut egy-egy hullám, hallgatja
és őrzi titkos bánatom, valamikor
boldog voltam itt Veled,
nagyon.
Valahol a Dunaparton
vált valóra egy álom, szerettél akkor,
nem létezett senki más a világon,
én hittem a szavaknak,
a mézédes csókoknak
- még érzem ízét az ajkadnak -
elvarázsolt ez a szerelem,
bíztam Benned,
nem hazudhattál nekem.
Egy álom elmúlt, vége van, s én
még mindig itt ülök egymagam,
nézem a hullámokat, s arra gondolok,
hol vannak már, miért múltak el, azok a
boldog, nyári hónapok.

Könnyes a szemem
felébredek, a párnámat
áztatták a könnycseppek,
mert csendes éjszakákon
még mindig arról álmodom,
hogy boldog vagyok ott
valahol,
Valahol a Dunaparton.