A csattogó

Már messze a hajdani dallam,
rőzsének tüze alszik - a csend honol,
az idő vitt távolra halkan,
észre sem vettem ifjúság, hogy lohol.

Ugyanott áll most is a kis tó,
taposott utunkat indák ölelik,
az emléked mégis millió,
tört-ragyogóim arannyal kövezik.

Az évek végigfolytak rajtam:
hajamba, koromba ezüst költözött,
szívembe mégis belevarrtan,
benne van csókod, emlékkel öntözött.

Közelítő a tél, már fehér
jégvércse csattog - és itt neszez árván,
vágyom - legyen tiéd a tenyér,
ki végképp lezárja szemem fény-árját.

2014. Jan. 31.

Sea Miller