Zadkiel

Süllyedek. Pár percen belül meghalok. Bele fogok fulladni a mocsárba. Nem zavar túlságosan.
Tudom, ha megpróbálnék kikecmeregni és még sikerülne is, akkor is meghalnék, csak éppen nem fulladás által, hanem megenne az a vicsorgó démonfajzat, aki idáig kergetett.
A mocsár langyos és émelyítően puhán szippant magába. Szinte jó érzés befejezni az eszeveszett menekülést és hagyni, hogy a dolgok megtörténjenek.
Vizes, nyúlós, tőzeges sár áramlik a számba, tölti ki az orrüregem és a fülem.
Meghaltam.

Felriadok. Sebesen kapkodom a levegőt. Éjszaka van. A pupillám lassan szokik hozzá a szobában uralkodó sötétséghez.
Csak az olyan borzalmas történetek végződnek a főszereplő halálával, mint amilyeneket Kaffka írt. Persze ez csak álom volt…
-    Honnan tudod?
A szívem félredobban. Az íróasztalomon egy fiatal, meztelen férfi ül.
Segítségért kéne kiáltanom. Hívni a rendőrséget!
De nem teszek semmi ilyesmit. Egyáltalán nem félek.
-    Mert nincs miért félned. – hallom újra kedves,fiús hangját de legnagyobb megdöbbenésemre a szája nem mozog. A fejemben visszhangzanak csak szavai, gondolataim feleleteként.
A teste barna és erős. Rövid szőke haja zabolátlan lángnyelvekként keretezi arcát. Szeme ferde, félhold alakú ibolyakékség. Az arca hegekkel barázdált és fáradt.
-    Ki vagy te? – a hangom idegennek tűnik.
Kendőzetlen szépségétől vörös lesz az arcom.
-    Zadkielnek neveznek az emberek – szelíd a szava. – Én vagyok az őrzőangyalod.
Némán meredek rá. Biztosan egy másik álomsík…
Megrázom a fejem.
-    Az angyaloknak van szárnyuk – suttogom alig hallhatóan és máris ügyefogyottnak érzem magam a kijelentés együgyűsége hallatán.
Zadkiel lustán leengedi a szempilláit.
Az éjszakát suhogás tölti meg és az arcomat megcsapja a felkavaródó levegő.
Az angyal kitárja hatalmas, galambszürke szárnyait.
Elakad a lélegzetem.
-    Nekem nem szabadna látnom, vagy hallanom téged.
Megrántja széles, erős vállait, majd újra mozdulatlanná merevedik, mint egy faszobor.
-    Nem tudom, hogy miért jelentem meg neked. Talán nagyon nagy bajban vagy…
Legnagyobb megdöbbenésemre hullani kezdenek a könnyeim. Fájdalmat és megkönnyebbülést érzek egyszerre. Végre valaki kimondta, végre valaki észrevette.
Igen. Nagyon nagy bajban vagyok.
Most, hogy átszakadt bennem a görcsös némaság, egyetlen vágyam, hogy ez a valaki megöleljen, hogy ez a valaki szeressen gyengéd, erős szeretettel, olyan fajtával, ami ellen olyan vadul kardoskodtam eddig.
Még mielőtt megfékezhetném az elesett gondolatot, az angyal idelép az ágyhoz, felkap, mint egy gyermeket, magához húz és átölel.
A bőre felforrósodik, ibolyakék szeme súrolja a lelkem.
Egyik kezével a hajam simogatja, másikkal szorosan a karjában tart.
Hirtelen meghallom a szívverését.
-    Az angyaloknak szükségük van dobogó szívre?
-    Az angyaloknak nincs – suttogja a fülembe.
Nem értem. Keresem a szárnyait, de már nincsenek sehol.
-    Abban a pillanatban, hogy megérintettelek, közönséges ember lett belőlem.
Döbbenet és meghatódottság viaskodik bennem.
-    Akkor miért tetted?
Ránt egyet újra a vállán.
- Bajban vagy és én segíteni akarok minden áron. – kis szünetet tart, majd tétován folytatja- és, mert… nem akartam, hogy soha többé ne láthass.P { margin-bottom: 0.21cm; }