Világok közt

- Gábor, gyere ki, te felelsz!
A lovag a király színe elé árult, meghajolt, majd várta a feladatot, melyet teljesítenie kellett, hogy hódítsa a királylány szívét.
- Vezesd le nekünk a Pitagorasz-tételt! – szólt a tanárnő, szigorú arccal.
Sokan vesztek már oda – szólalt meg a király – egy olyan szörny lapul a hegyen túl, egy feneketlen kút mélyén, melyet ember fia még nem tudott legyőzni. Húsz méter hosszú, kígyószerű teste van, és három feje: az egyikben méregfogak vannak, melyek másodpercek alatt végeznek veled. A másikkal gondolkodik, így nehéz túljárni az eszén, de a legveszedelmesebb a harmadik: tűzcsóvát tud vele kilövellni, mint a sárkányok. Ő egy aranypengét őriz. Ha elém hozod, tiéd a lányom keze.
A lovag arca meg sem rezdült.
- Valaki hajlandó megmutatni az utat? – kiáltotta a bámészkodóknak.
- Vagy legalább az irányt, hogy merre kell menni?
Némi csönd után egy reszketeg öreg jelentkezett:
- Én odavezetem az úrfit, mert látom, hogy olyan fából faragták, hogy nem tántoríthatom el. De csakis a hegy túloldaláig, a kútnál visszafordulok.
- a2 b2=…
- Dani! – szólt a súgóra a tanár – a Gábornak biztos megy egyedül is. Ugye nem hallottad mit súgtak?
Gábor megrázta a fejét. Lassan elkezdett valamit a táblára karcolni, de rosszul fogta, így az kellemetlen hangon csikorogni kezdett. A többiek nevettek.
A lovag egy kötélen ereszkedett le a kútba, s már úgy érezte, nem sok van hátra, mikor egyszer csak megcsúszott, és halk kiáltást hallatva a földre pottyant. Kicsit összehorzsolta magát, s kicsit fájt a bokája, de semmi komolyabb baja nem lett. Fentről hallotta, ahogy az öreg nevet, és sebes léptekkel kereket old. Magára maradt hát. De nem baj, úgyis neki, egyedül neki kellett bizonyítania. Egy alagútban találta magát, melynek végén néha fény lobbant. „A szörny lesz az” – gondolta, emlékezvén, hogy annak egyik feje tüzet okád. Elővett egy flaska varázsvizet, melyet a királylány csúsztatott a zsebébe, mivel érzelmeik egymás iránt kölcsönösek voltak, s a lány nem akarta, hogy az ifjú segítség nélkül menjen harcolni. A víz ereje abban rejlett, hogy amikor szükség volt rá, megsokszorozódott. A lovag néhány száz méter után megpillantotta a kígyó-sárkányszerű szörnyet: épp aludt, s tüzet horkolt. Úgy gondolta, ezt a fegyverét kellene először semlegesítenie, ha már úgyis alszik. Kinyitotta az üveget, s a monstrum felé löttyintett egyet: maga is meglepődött, mintha a Niagara kezdte volna ontani vizét, olyan bő lett az alig pár cseppnyi forrás, s a szörny tűzokádó feje fuldokolni kezdett.
a2 - állt a táblán. A tanárnő mellette állt.
- Eddig jó, folytasd!
Gábor keze megremegett, a háta mögé pillantott, de az arcok, a padok összemosódtak, csak a halk, általános pusmogást hallotta. Valaki beszólt a hátsó padokból:
- Haha, figyeljétek, nem tudja… tiszta vörös az egész gyerek, mekkora tuskó…
A szörny tűzokádó feje megbicsaklott, elernyedt, a tűz pedig kialudt. Az alagút teljes sötétségbe borult. A lovag egy pillanat erejéig boldog volt, de aztán ráeszmélt, hogy maradt még két külön ellenfele ugyanazon testen, akiken át kellett verekednie magát az aranykardért, és szíve hölgyéért. Egy mély, rezgő hangot hallott, melyet nem tudott meghatározni, honnan jön, a sötét barlang mindenhonnan ontotta magából:
- Úgysem tudsz legyőzni, hiába a bátorságod, én okosabb, s erősebb vagyok… de lásd, nagylelkűségem: felajánlom, hogy ha most feladod, elengedlek, és sértetlenül távozhatsz.
A fiú természetesen nem szándékozta feladni, s ezt hangosan közölni is akarta, ám akkor rájött, hogy a beszélő a második fej volt, aki ravaszságával védi a pengét. A szörnyeteg nyilván nem látja, s ha most megszólalt volna, az rájön, hol áll éppen, és habozás nélkül megölte volna. Hogy elméletét kipróbálja, lehajolt, felemelt egy aprócska követ, és jó messzire elhajította magától. Abban a pillanatban, ahogy az a földön koppant, dobogás, s rázkódás hangja hallatszott ugyanonnan, majd egy bősz ordítás, mikor ellenfele rájött, hogy túljártak az eszén.
a2 b2… - rajzolta Gábor kacskaringós betűit a táblára.
- Nagyon jó - hangzott a dicséret a tanerőtől – már csak a vége hiányzik, és a helyedre ülhetsz.
Legyőzte hát a tüzet az ajándékba kapott mágiával. Legyőzte a kísértést a ravaszságával. Már csak a harmadik fej maradt, szájában a fogakkal, melyek csöpögnek a gyilkos méregtől. Itt már csak a bátorság, s a tettek mezeje maradt. A lovag kivonta kardját, a magasba emelte, s így szólt:
- Most már jöhetsz, te bestia! – s párat oldalra lépett. Egy hatalmas fej le is csapott oda, ahol az imént állt, mire ő felemelte a kardját, s lesújtott. Tompa puffanás jelezte, hogy csapása célba talált, ellenfelének vége. Megkerülte a hatalmas testet, s épp elkezdte keresni az aranypengét, amikor az egyszerre felragyogott, így az ifjú a kezébe foghatta azt. Felmászott a felszínre, és a király színe elé járult, a kardot pedig a király szolgái által elé nyújtott bíborszín párnára helyezte. Mindenki éljenzett, a királylány a nyakába borult, kürtök diadalittas hangja szállt a levegőben, ő meg csak mosolyogva élvezte a dicsőséget.
a2 b2=c2 – állt a táblán, mellette pedig egy ábra tette szemléletessé a tételt. Miután bezsebelte tanárnője egyszavas elismerését, ami után egy következő diákot hívott ki, ábrándos arccal szó nélkül a helyére ült. A táblára nézett, majd meglepetten a krétamaszatos ujjaira pislogott: fogalma sem volt, hogy került a táblára a megoldás.