Viharlányka

Fiatal lány szalad át az úttesten, átérve, kedvese forró csókkal fogadja. A magas házak között egy napsugár épp a leány haját aranyozza be. Az aszfalton pihenő finom port felkavarja néha egy szellő, hogy megforgatva az apró szemeket, a csillogó fényben újra alászállhassanak a földre. Egy levél ereszkedik alá és landol a padon közvetlen mellettem. Kezembe veszem, megforgatom. Káprázatos a színek játéka, akár mozaiküveg csillogása az ablakon. Tekintetem ismét az utca túloldalára emelem, keresem az előbb figyelt párt. Már kétsaroknyira járnak, kézen fogva, boldogan mennek céljuk felé. Szememet lehunyom, úgy élvezem a kellemesen meleg fényt.

Jeges szél borzongatja arcom, az előbbi szikrázó napsütés pöffeszkedő gomolyfelhők mögé bújt. Egy csapásra átváltozik a környék hangulata, az előbb még aranyban úszó falak, most kékes, lilás fénytakarót viselnek. Halk morajlás zúg a házak felett, amit egyre erősödő társai követnek. Olyan fény vesz körül, aminek forrását nem látom. Fejem felett egyre több felhő tornyosul, végtelennek tűnő szürke függönyt vonva a város fölé.
- Eltűntek a madarak – szólal meg egy kedves hang a hátam mögött.
- Vihar lesz – felelem – Biztos menedéket keresnek.
- Te miért nem keresel?
- Szeretem a vihar előtti csendet. A feszültséget a levegőben. A szelet, ami ilyenkor felváltva fúj hol melegen, hol jéghidegen.
- Nem akarom, hogy elázz. Gyere velem, legalább a kapualjba – hangja szinte kérlelő.
- Még egy kicsit. Csak még egy kicsit. Szeretnék kicsit még boldog lenni – érzem, ha most felkelek a padról, szertefoszlik a csend simogatása.
- Ehhez mindenképp el kell áznod? – próbál cinikus lenni.
Beadom a derekamat, tényleg igaza van. Felállok a padról, és nagyot nyújtózkodom, mint aki most kelt az ágyból. Körbe pillantok, keresem a megfelelő helyet a viharnézésre. Egy pillanatra megakad tekintetem a mögöttem álló férfin. Szépen kisportolt alkat, rövid barna haj, szikrázó fekete szemek. Semmit nem változott az elmúlt 10 évben, bár kicsit férfiasabbak arcvonásai.

Megpillantom a tökéletes helyet a közeli házak árkádsora alatt: egy padocska. Nem olyan szépen megmunkált darab, mint a parkban álló társai, viszont védett helyen áll. Intek a férfi felé, hogy kövessen. Leülök a pad egyik végébe és megpaskolom a kissé vetemedett fát.
- Gyere, foglalj helyet – mutatok magam mellé.
- Komolyan gondolod? – néz rám hitetlenkedve, majd meg sem várva nógatásomat, lehuppan ő is.
- Látod, megy ez – mosolyodok el. – Érzed?
Nedves, tiszta illat csapja meg az orromat. Felszabadító. Beleborzongok az élménybe.
- Fázol? – kérdezi, majd leveszi farmerkabátját, és vállaimra teríti.
- Köszönöm – suttogom alig halhatóan. Jóleső meleg vesz körül, szemeim lehunyom, ismét csak a közelgő viharra koncentrálok.
Hatalmas villámlás fényessége világítja meg szemhéjamat. A villámot éles csattanással követi a mennydörgés. Félelmetesen közel járhatott eme égi tünemény. Szemeimet résnyire nyitom, pupilláim próbálnak alkalmazkodni a fényviszonyok változásához. Ideiglenes vakságomból magamhoz térve látom, a kedves férfi eltűnt. Hiába fürkészem a park kusza zöldjét, nem látom sehol.

Lassan fogom csak fel a keserű tényt, ismét elment. Szívemet elönti a bánat. „Miért ment el? Vajon megbántottam valamivel? Mikor látom újra?” Fejemre ólomsúlyként nehezednek a gondolatok. Menekülnék előlük, de nem tudok. Fanyar ízt érzek a számban.
- Másnak miért lehet? – motyogom magamnak. – Nekünk miért nem adatik meg az esély a teljességre? Lehet, hogy nem is valódi, csak egy látomás.
Bele bújok a kabátba teljesen, gondosan begombolom. Figyelmem már nem a viharral foglalkozik. Arcát látom magam előtt, ahogy mosolyog. Rám.

Először csak egy csepp koppan a földön, majd még egy és még egy. Vad zápor áztatja a park növényeit, mégsem érdekel a máskor is oly gyönyörű látvány. Szívem sajgó fájdalma könnyfátylat vont szemeim elé. Lelkemmel látom a tájat. Az esőben rohanó férfit, aki elajándékozta kabátját, így védtelen a keményen koppanó cseppekkel szemben. A kép fájdalmasan valódinak tűnik. Nem tartom tovább, nincs értelme. Hagyom, hogy megtisztítson a sírás, hogy könnyeim elmossák bánatom.

- Ébresztő, Viharlányka! Kelj fel, kérlek – ismerős hang cseng.
- Mi történt? – kérdezem. Testemen puha takarót, kezemen finom érintést érzek.
- Ma éjjel ismét keservesen sírtál. Nem tetszik ez nekem. Ezen túl minden éjjel ilyen hatalmas vihart akarsz csinálni?
- Csak, ha megint hirtelen eltűnsz – ölelem át a számomra kedves férfi nyakát. – De most olyan könnyen nem menekülsz!