Viharfelhők

1. fejezet: Hazafelé

A kényelmes terepjáróban ültem. Fülledt meleg volt. Nekidőltem az ablaknak, és kinéztem az ablakon. Az égen csodásan ragyogott a nap. Néhány fecske szelte át a levegőt. A felhők fehér pamacsokként úsztak az égen. Végignéztem a horizontom. A látóhatáron megakadt a tekintetem. Feketén tornyosultak a viharfelhők, és mélykék kavargásukkal bekebelezték az égszínkék eget. Egy város templomtornyát láttam. Még csodásan ragyogott csúcsos tornya a napsütésben. De a sötét felhők közeledtek, és tudtam, hogy hamarosan elnyelik a fényt.

Az egyetemről jöttem épp hazafele. A terepjáróban ülve gondolkodtam el először azon, hogy ha hazaérek, milyen nehéz élet fog rám várni. De azért mi kívülállók, vagyis a nagyvárosokon kívül rekedtek mindannyian reménykedtünk, hogy lassan ki tudunk építeni egy civilizációt, habár ezt a szót senki nem használta, és ha valaki véletlenül elejtette egy beszélgetés során, sűrű köhécselésekkel, szemlesütve próbálta elfeledtetni a társasággal a botlást.
Ahogy végigdöcögtünk a földúton, megcsodálhattam a természet csodáját. Már nyár volt, a nap ragyogóan sütött. A fák levelei rezegtek, ahogy a szél megrázta őket, olykor pedig egy nagyobb szélroham megmozgatta a fák törzseit is. A dombok haragoszölden zöldelltek. Lecsavartam az ablakot, és élveztem, ahogy végigsöpör rajtam a szél. Nagyon meleg volt, úgyhogy egy kicsit legalább felfrissültem. Boldog voltam, hogy hazatérek, de csak azért, mert láthattam a szüleimet és a testvéreimet. Meleront nem tekintettem otthonomnak, és több lépést is tettem annak érdekében, hogy ott maradhassak Pozsonyban, de sajnos nem jártak sikerrel a fáradozásaim, és haza kellett jönnöm. Mindenki tudta, hogy milyen nehéz az élet a királyságokban, ezért mindenki szeretett volna bekerülni valamelyik nagyvárosba. Nekem szigorúan megtiltották a szüleim a letelepedést, de engem nem érdekelt, pedig jogosan voltak olyan haragosak. Ha én, az egyik hercegnő is meglép a királyságból a jobb élet reményében, akkor hogyan várhatnánk el, hogy mások is ott maradhassanak, vagyis nekünk, az udvartartásnak jó példával kellett szolgálni. A kezdetek kezdetén még a görög demokráciához hasonló rendszer kidolgozásával próbálkozott apám, de hamar rájött, hogy csak a királyságnak nevezett rendszer biztosíthatja a fennmaradásunkat. Legalábbis még ezekben a vészterhes időnkben.

Abba születtem bele, hogy mindenki hercegnőnek hív, és amikor Pozsonyba kerültem, akkor megtapasztaltam, hogy én sem vagyok más, mint a többi ember, habár ennek valójában már addig is tudatában voltam, hiszen az udvartartás nem élvezett különleges helyzetet, mi ugyanúgy kijártunk dolgozni, ahogy mindenki. Habár mivel mi értelmiségi dolgozók voltunk, ezért csak a gyümölcsszedésekre jártunk ki, és a közterületek takarításában vettünk részt, a mi fő foglalkozásunk szellemi jellegű volt, de szigorúan tilos volt, hogy valaki, akárki az udvartartásból ne vegyen részt a munkában. A helyzet abszurditása az volt, hogy egy királyságban éltünk, ami nem véletlenül kapta róla a nevét. Hozzátenném, hogy az értelmiségiekből felépült ugyan egy gyűlés, ahova a területek képviselőket küldhettek, de a végső szót mindig a király mondta ki, jelen esetben apám. A királyokat választották; aki a legjobb eredményt érte el tesztek és próbák sorozatának végén, azt választották királynak négy évre. Utána új ciklus következett. Apám azonban már harminc éve ült a trónon; eddig minden ciklus tesztjén az ő eredményei nyertek. Kevés értelmiségi volt a királyságokban, így nem volt nehéz apámnak győzni, de bármikor megtörténhetett, hogy valaki jobb eredményt ér el. A királyok nem kaptak külön szállást, ott kellett továbbra is lakniuk, ahol eddig. Nem kaptak több anyagi juttatást, sem több élelmiszert, egyenlő tagjai voltak a társadalmunknak. Természetesen egy rossz király mindent rosszra fordíthatott volna, de apám mindent megtett, hogy olyan gyors ütemben fejlődjön a közösségünk, ahogy csak lehet. Igen, közösséget mondtam, mert habár nagyon jól szabályzott volt, de mégis csak egy közösség, mert a legtöbb királyságban nem voltak többen, mint százötven-, kétszázezren.

Azonban arról még nem esett szó, hogy nem csak az összeomlott városok lakóit tömörítették magukba a királyságok, hanem azokat is, akik kiköltöztek a nagyvárosokból. Persze nem önkényes elköltözésekről van itt szó, hanem egyszerűen arról, hogy már nem tudták valamelyik számlát, vagy hitelt fizetni, eladták a házat a fejük felől, és szedniük kellett a holmijukat, és csak reménykedhettek benne, hogy addig nem ölik meg őket, vagy nem halnak éhen, amíg találnak egy királyságot, ahova befogadják őket. A holmijaikat addigra már többnyire ellopkodta a többi csavargó. Még nem írtam a bádogvárosokról. Ezek is szervezetnek számítottak, de nem voltak törvényeik, még csak szabályaik sem; amit meg tudtál szerezni, az a tiéd volt. Sokszor falvak épültek átt ilyen kis társadalmakká, akik földet műveltek, és próbáltak valahogy megélni, de sokkal jobban függtek az időjárás kénye kedvétől, mint mi, hiszen nem léptek többnyire kooperációra, nem volt jellemző. De néha tényleg bádogvárosokról volt szó, vagyis különféle szemét anyagokból: deszkákból, bádogtetőkből, törött téglákból felépített városokból. Az utóbbi eset volt a ritkább. Egy kis nyomozással kideríthették volna, hogy mi volt régen a falu neve, de senkit sem érdekelt volna az eredmény. Az önfenntartás volt a legfőbb gondjuk, ilyesmire már nem adtak, hogy minek hívhatták a falujukat régen.

A 2025-ös kollapszis történelmünkbe fekete évként vonult be. A globális piac összeomlásának volt ez az éve. Úgy dölt össze a civilizált világ, akár a kártyavár. Először úgy tűnt, hogy mindent maga alá temet, de nem így történt. Mert csak a falai omlottak le a hatalmas várnak, és a bástyái, a nagyvárosok állva maradtak. A romok alatt pedig lassan megindult az élet; lassan kihajtottak a növények, és virágok lepték el a romokat. Olykor penészvirágok – csavargók és fosztogatók, de akármilyen is volt ez a virágzás kezdetben, legalább azt jelezte, hogy képes volt az élet még itt megteremni. De a rend lassan helyreállt, és a romokon új rend alakult ki: többnyire királyságok fejlődtek ki, vagy bádogvárosok alakultak ki. Természetesen továbbra is voltak fosztogatók és csavargók, de már annyira régen volt a kollapszis, hogy számuk igencsak lecsökkent, ugyanis nem csak a városok, hanem a királyságok és a bádogvárosok érdeke is volt a rendteremtés.

A királyságok és bádogvárosok jelentették azokat a szervezeteket, amelyek képesek voltak életben maradni. Szigorú, olykor véres szabályok szerint működtek a királyságok, többnyire királyok irányították, akik teljhatalommal rendelkeztek. De néhány királyságban, ahogy abban is, ahol felnőttem, demokráciát igyekeztek megvalósítani. Nem képviseleti, vagy népi demokráciát, egy attól eltérőt. A szomszéd királyságokkal többnyire békében éltünk. Egy-egy elfoglalt városon akár többen is osztozhattunk. Ljubljanán három királyság osztozott. A városokat meg kellett fosztanunk hagyományos funkcióiktól, és pusztán arra szolgáltak, hogy ott aludjunk. Dolgozni a környékre jártunk. A munka a földek megművelését jelentette, hogy legyen egyáltalán mit ennünk. Kezdetben véres harcok folytak a területekért, de én már egy biztonságosabb világba születtem, ahol már szövetségekre léptek a királyságok, és a földeket csereműveléssel termelték. Ez a művelési mód a munkamegosztás módszere volt, aminek értelmében az egyik évben búzát és repcét, a másik évben kukoricát termesztettünk a földünkön. A pihentetést is sikerült megoldani. A királyságokban voltak független szakemberek, akik nagyon nagy tiszteletnek örvendtek, ugyanis egyetemet végzett ergonómusok voltak, és pontosan tudták, hogy melyik növény milyen gondoskodásra szorul, és így segítették a gazdákat. Őket a királyságok fizették. Minden városban voltak kézművesek, akik pedig a használati tárgyainkat: anyagedényeket, ruhákat készítettek. Őket szintén kifizették. A fizetés pénz formájában történt, de a pénzt semmi másra nem tudták beváltani, mint élelmiszerre vagy az általunk termelt tárgyakra, hiszen rézpénzek voltak. A közgazdászok közül sokan más megoldásokat kerestek, azt akarták, hogy egyáltalán ne legyen pénz, vagyis váltó eszköz, és próbáltak más megoldást találni. De eddig nem jártak sikerrel. A pénz ellen a legnagyobb ellenérv az volt, hogy a fejlődés előrehaladásával magántulajdon felhalmozására fog lehetőséget adni, ami gyengíteni fogja a királyságokat, ezért mindent megtettek, hogy valami jobb módszer találjanak ki az áruk cseréjére.
Az életem békében telt sokáig. Bennünket hercegnőket felkészítettek arra, hogy kemény az élet, úgyhogy fegyver nélkül sehova nem mentünk, és korán megtanítottak bennünket a védekezésre. Tizenhat éves voltam, amikor először ért támadás: felbéreltek egy bérgyilkost. Az övemen hordott késem és a fürgeségem mentette meg az életem. Mindig testőrök vettek körül, de azokat a támadásokat nem védhették ki, melyek a környezetünkből érkeztek, és amikor először ért támadás, az egyik szolgálónk volt a bérgyilkos, aki kihasználta az alkalmat, amikor a testőröm egy kicsit távolabb húzódott, mert semmi veszélyeset nem látott egy csésze tea felszolgálásában. Tizennyolctól huszonhárom éves koromig egyetemre jártam. Az egyetemek a nagyvárosokban működtek, ahova pártfogók segítségével tudtunk bejutni. A pártfogók személyazonosságot vásároltak a tehetséges fiataloknak, és anyagilag is támogatták őket, hiszen nekünk nem volt a globális világban használt pénzünk. A földet gépesítéssel műveltük, és igyekeztünk minél modernebb társadalmat kialakítani, és az áramtermelést is sikerült megoldani, habár csak korlátozott mértékben állt rendelkezésünkre az energiának ez a formája, ezért erősen szabályozták az elosztását. Rendszeresen fosztogató hadjáratokra mentünk a városokba, hogy egyéb cikkeket is beszerezzünk magunknak. Mivel nagyon szabályozott formában zajlott, és vérveszteség nélkül, csöndben, ezért a városok elnéztek efelett. Elsődlegesen gyógyszereket és gyógyításhoz szükséges cikkeket szereztünk be. Habár veszélyekkel teli világban nőttem fel, ebbe már beleszülettem, úgyhogy ha az örök félelmet nem is lehetett megszokni, azért boldog gyerekkorom volt. A szüleim mindent megtettek a boldogulásomért.

Megláttam végre a poros út végén azt a bizonyos dombot, amin csak egy fa nyújtózott az ég felé, egy sudár jegenyét. Annyira szokatlan látvány volt, hogy így ott magában áll, hogy ezért építették ki ide apámék az utat, hogy éjszaka is mutassa az utat. Emögött a domb mögött ugyanis már ott feküdt a királyságunk.
Semmi sem változott, sem a táj, sem az a hatalmas kapu, amin öt éve már nem léptem át, mivel nem volt szabad a tanulmányaink során elhagyni az egyetemi várost. Hatalmas döndüléssel csapódott be a kapu mögöttünk, és a macskaköves úton még jó tíz percet zötyögtünk, mire befordultunk a Fő térre. Mi csak így hívtuk azt a központi teret, ahol a kocsikat hagytuk, és lovakra szálltunk át, hogy folytassuk az utunkat. Ljubljana egyik külső tere mellett álltunk. A fák lombjai megadóan mozogtak a szélben, és csodásan sütött a nap. A nagy házakból már alig maradt itt valami. Hagyták, hogy itt lepusztuljon a környék, hogy jobban el tudják így rejteni az autókat. Nagyon szomorú környék volt. A nagy, emeletes házakat belepte már a gaz, és az utak szélén is virágzott a zöld növényzet. De az istállóból kihangzó nyerítések így is elárulták, hogy itt valamiféle csomópont van. Sokan nem tartották túl jó ötletnek itt kiépíteni az elosztó központot, mert túl nyílt terepen voltunk.

Egy férfit láttam közeledni. Az egyik régi testőröm volt. Rámosolyogtam, és köszöntem neki. Széles vállú, rövidre nyírt, barna hajú, komoly képű ember volt. Fekete farmert viselt fekete inggel. Nagyon kedvesen viszonozta az üdvözlést, utána odavezetett a már felnyergelt lovakhoz, és öt perc múlva már az egyik elhagyatott sugárúton vágtattunk. Ezeken az utakon mindenki szeretett minél gyorsabban átjutni. Ezek közös útjai voltak a királyságoknak, és így sehova sem tartoztak, ezért nem is őrizték őket. A városokon belül nem számítottunk támadásokra, de jobb volt félni, mint megijedni. A kihalt betonúton csak a lovaink patája csattogott, a házfalak pedig visszaverték a hangokat. Mint mindig, most is féltem. Eszembe jutott Emil kedvesen mosolygó arca, akivel sokszor sétáltunk hasonló házak között, csak éppen Pozsony pezsgett az élettől. Könnycseppek csorogtak végig az arcomon, és egészen összeszorult a szívem, ahogy arra gondoltam, hogy valószínűleg soha többé nem látom sem Emilt, a barátomat, sem Pozsonyt, ezt a nyüzsgő nagyvárost. Tudom, hogy apám rettenetesen mérges lenne, ha hallaná, amit most mondok, de legalább magam előtt szeretnék őszinte lenni: szerettem a nagyvárosi életet, és nagyon fájt, hogy ott kellett hagynom.
Végre befordultunk arra az utcára, aminek a végén egy több méter magas fából épült fal volt. A testőröm odaléptetett az ajtóhoz, és a hatalmas fém kopogtatóval két nagyot ütött a fára. Egy másodperc múlva már nyílt is a hatalmas faajtó, és egy fekete farmert, barna bőr csizmát és kék kockás inget viselő férfi lépett ki. Habár nem valami katonai ruha volt rajta, mint általában, félelmetes látványt nyújtott a testőrömnél is szélesebb vállával, kopasz fejével és mogorva arckifejezésével. Tudtam jól, hogy a hétköznapi viselet ellenére is biztosan visel az ing alatt védőmellényt. Ahogy ránéztem Jo-ra, mert már felismertem, eszembe jutott, hogy épp az elutazásom nyarán velem dolgozott a barackszedésen. A katonák és testőrök sem kaptak felmentést a mezőgazdasági munkák alól. Rámosolyogtam és üdvözöltem. Ő is nagyon barátságosan és udvariasan köszönt. Még további tizenöt percet kellett lovagolnunk, mire elértünk a házunkba. Egy családi ház volt a mienk. Más királyságokban nem feltétlenül így működött a dolog, és például az egyik szomszédos királyságban, Belgazarban önkényuralmi rendszert vezetett be a király, Merick, akitől nagyon is tartottak az emberek.