Váratlan meglepetés

Váratlan meglepetés
 
 
- Óriási hírem van! – ujjongott szinte mindenki helyett és mindenki nevében a fiatalos anyuka. – Munkaerőt keresnek a dohányboltba, még bőven lehet jelentkezni. 
A még csupán egy híján harmincéves fiatalember mélyen megilletődve, és elsápadva fogadta a hírt, hogy édesanyja máris szerzett neki egy amolyan elfogadható állást; félelme nem is abból táplálkozott, hogy gyötrő, égimeszelő távolságokat kellett volna megtennie - sokkal inkább abból a hírekben, és hírforrásokban olvasott elkeseríti tényből, miszerint: mostanság elszeretettel rabolnak, és károsítanak meg elsőssorban dohánytermékeket forgalmazó, egyedi kinézetű boltokat. 
Fogalma sem lehetett arról, hogy mit is illene mondani szülőjének, így azt gondolta jobb, ha csöndesen megköszöni, és utána gyilkosok módján hallgat…
- Hát nem is örülsz aranygyerekem, hogy végre nem kell anyád pénzétől függened, és állásod lesz?! – lepődött meg az anyuka. 
- De…Én csak…Az igazság az, hogy…Nagyon félek a rablásoktól, és a sorozatos betörésektől! 
- Ugyan már te nagy mafla! Ne gyerekeskedj! – kezdett szólásba kényelmes foteljéből az apja csupán csak félvállról, mert így szokta meg. Vinze Ferenc sokkal inkább a tettek embere volt, semmint az elcsépelt, fölösleges szavak mecénása. 
- Ferkókám! Nem gondolod, hogy a gyerek véleménye is fontos különbséget képviselne?! 
- Nocsak! Hát felőlem! De ha még most is így elkényezteted ezt a muszmulát ne is csodáld, hogy nem fűlik munkához a kedve!
- Fejezd be! Most halljuk a fiatalembert! Rajta kincsem, hallgatunk. 
A fiatalember, mintha csak versmondó versenyre beállított pózban tetszelegne kiállt a nappali közepére és megpróbált a soványka észérveire támaszkodva valamiféle halvány magyarázatfélével előrukkolni! 
- Nézzétek…Az úgy van, hogy az egyik felem sír, viszont a másik nevet! Mert tudniillik itt van ugyebár az, hogy a gyilkos valóság azt mondatja velem, ha már a Tv, a rádió, és az összes újságok is ezt szajkózzák; miszerint betörnek a dohányboltokba, és ki is rabolják őket, akkor ebből egyenesen, mondhatnám lineárisan következik az, hogy nagy a valószínűsége, hogy engem is kirabolnak!
- Na, tudtam! Így görbüljek meg! Hát ez nem is okozott különösebb meglepetést! – vágta oda az apja meglehetősen cinikusan, és élesen. 
- Mert, hát tudjátok…fojttatta tovább mondókáját a fiatal -, az úgy van, hogy emellett az adott üzlet, ahol dolgoznom illenék ráadásul tökéletesen elzárt mindentől, tehát ha segítséget kellene hívnom, mert a számításba valami hiba csúszott, kihez is fordulhatnék? Vagy például itt van a másik: A kellemetlenül, mondhatni szándékosan elsötétített ablakok. Ti sem tagadhatjátok, ha betörnek, akkor a gyilkos, rabló van előnyben; elvégre csak elég, ha kirámolja a pénztárt, elvágja a belső kamerák kábeleit, illetve maga után bezárja a sötétített ajtókat és már kész is a tökéletes bűntény! 
- Jó! Én ezt nem hallgatom tovább! – pattant fel erélyesen, és magából szinte tökéletesen kikelve a családfő. – Nyugodtan mondd csak meg édes, egy fiam, hogy eszed ágában sincs dolgozni! Igazam van?! Vagy igazam van?!
- Feri, fejezd be! – ripakodott rá erőteljesen felesége. 
- Hát ez szép! Mi ez itt az összeesküvők egyenes ági tábora! Most bezzeg véded a csemetéd ugye? De az eszedbe sem jutott, hogy a hátad mögött szépen kihasznál! 
- Annak semmi köze a mostani helyzethez! 
- Ne-ne-nem!!!  - fakadt ki. – Hát akkor mondd már meg nekem? Mihez van köze?! Mert most már kezd nagyon elegem lenni! 
- Te is láthatod, hogy a fiunk észérveket hozott fel a mentségére, és azt is, hogy tartósan, és már radikálisan félelemérzete van az esetleges betörések miatt! Elvégre! Emlékezz csak vissza arra, amikor a mi fiókunkat is megtámadta valami eszelős holdkóros! Hát azt hittem, hogy ott helyben megáll a szívem! Mondd csak? Van neked fogalmad arról, milyen belső, lelki sérüléseket áll ki ilyen esetekben az ember? Ugye nem?! 
A kissé zsörtölődős, és a hiúságig is a magabiztos karakánsággal kérkedő családfő, most egy pillanatig erősen magába mélyedt. Kívülről úgy nézett ki, mint aki teljesen a gondolataiba mélyed, és még hozzászólni sem lehet, mert annyi már éteri hullámhosszon rezeg agyi rezonanciája:
Oké! Velem lehet beszélni! – emelte fel figyelmeztetőn mutatóujját -, egy darabig, de nem tovább! Akkor hallgassuk meg a nagyfiunkat! Ő mit akar? – visszafojtott türelemmel farkasszemet nézett a mindig bátortalan, és szinte mindig félszeg fiával, és várta volna a többi lehetőséget. 
A tétova fiatalember sokkal inkább az édesanyával tudta csak megértetni magát, hiszen hirtelen vérmérsékletű apja kisebb dühkitörései sokszor elvették a kellően tapintatos hangulatot az adott, oldott beszélgetésekből. 
- Én senkit sem szerettem volna megbántani… de nagyon jól tudom, hogy mit is jelent dohányboltban dolgozni! 
- Tényleg??? – apjának türtőztetnie kellett idegeit, mert ebben a percben halva fia érveit legszívesebben azonnal megpofozta volna. –Hogy érted azt, hogy tudod mit jelent?! 
- Én csak… nagyon félek, mert az utóbbi időben ti is hallottátok a híreket! Az összes dohányboltot rendszeresen kirabolták! – a fiatalembernek semmi oka sem lett volna a szégyenkezésre – elvégre megmondta a saját véleményét, de most azonnal bűnbánóan lehorgasztotta a fejét. 
- Hallod ezt anyusom?! – fordította fejét a felesége irányába, aki megértő szeretettel figyelte az eseményeket. 
- Akkor szeretettel hallgatlak, hogy milyen munkára gondoltál, hogy egy kicsit te is besegíts a családi költségvetésbe? – hangja még mindig feszült volt, de érezhetően hangos. 
- Most éppen egy versesköteten dolgozom, és a volt irodalomtanárom szerint tehetséges vagyok! – a maradék büszkesége is szertefoszlott, csak a szilárd tények vázlata maradhatott vele. 
- …És abból majd gondolod, hogy megtudsz élni?! 
- Jaj, apa! Hát hogy lehetsz ilyen?! – vette át a szót az élelmes asszony. – Olyan dolgot választott magának, amit szeret csinálni, nem úgy mint a mi generációnk! 
- Te csak ne akard őt védelmedbe venni, jó?! Tudom én! Ohó! Nagyon is jól tudom, hogy ti ketten a hátam mögött miben is mesterkedtek ellenem! Le akartok járatni a többiek előtt! De ha ez a tervetek én inkább elköltözök bizony isten otthonról csakhogy szégyenbe ne maradjak! 
- Én tényleg nem szerettem volna semmi… kellemetlenséget… 
- Azonnal fogod be a szád különben úgy fölpofozlak, hogy az anyád sem ismer majd meg! Megértetted?! – mérgében sikeresen összeroppantotta a tenyerében tartogatott üvegpoharát, amitől azonnal kiserkent a vére. 
- Jaj, apus! Most nézd meg mit csináltál?! Hát normális vagy te?! Miért kellett ezt művelni?! – rohant oda aggodalmasan a felesége és máris a konyhai ruhával  igyekezett elállítani a vérzést. Nem volt nagy seb, mégis inkább a lelke mélyén égetett.
- Én őszintén sajnálom a dolgot! – próbálkozott megint a tétova fiatalember. 
- Tudod apádnak csak időt kell hagyni! Most nagyon fel van dúlva, de holnapra – meglásd -, megenyhül! Kérlek hozzál fertőtlenítőt a fürdőszobából! 
A fiatalember beviharzott a kis fürdőbe, ahol egy rozsdásodásnak indult, ócska mosógép vesztegelt, és ami miatt alig lehetett ott mozogni; kivette a sebhintőport, és hozott ragtapaszt. 
- Köszönöm kincsem! – vette át a kezéből anyja a szükséges dolgokat, és ellátta apja összevérezett kezét, fertőtlenítette a sebet. 
- Na látod! Drágám! Pontosan erről beszéltem! Minden kell neked egy harmincéves felnőtt embert pátyolgatnod, mintha csecsemő volna?! Hát nem érezed, hogy ez mennyire megalázó?! 
- Édesem! Ha így fogsz a jövőben viselkedni leveszem rólad a kezem! Ahelyett, hogy örülnél annak, hogy megpróbál a saját maga talpára állni! 
- Ja! Mindenfélét összefirkálgat aztán a pénz meg az ablakban csücsül! Hát tényleg rengeteget dolgozhat! 
A meggondolatlan családfőnek bizony fogalma sem volt róla, hogy az írás mennyi megmaradt energiát, és pontos figyelmet követel egy embertől, aki a szavak embere! Ezért inkább önmagában duzzogott még egy pár sort. 
- Így ni! Készen is vagyunk! – ragasztotta le a sebet a ragtapasszal a gondoskodó feleség. – Szerintem jobban tennéd drágám, ha bocsánatot kérnél a fiúnktól!
- Még hogy én kérjek bocsánatot! Köszönje meg a lusta fajtája, hogy egyáltalán még megengedem neki, hogy a házunkba lakjon! 
- Jaj, apa! Hogy mondhatsz ilyet?! Azonnal tessék bocsánatot kérni! 
A családfő ebben a puskaporos hangulatban ki nem nyitotta volna a száját, ahhoz mindig is túlzottan büszke, konok, és forrófejű volt. Helyette a fiatalember szólalt meg: 
- Bocsánatot kérek! – sarkon fordult, és bezárkózott a szobájába. 
- Látod-látod! Hát kellett ez?! Ne felejtsd el édes uram, hogy te már hatvanfelé jársz! Könnyen megeshet majd, hogy a fiadra kell öreg napjaidra támaszkodni! 
- Ha! – dacos fejét fölemelte. – Előbb halok meg, minthogy bárkitől is szívességet kérjek! Különösen nem egy olyantól, aki egész nap mást se csinál csak ír, meg olvas, és esze ágába sincsen dolgozni menni! 
- Apa! Ez egyáltalán nem volt szép! Teljesen megbántottad a drágámat! 
- Hát szokjon csak hozzá a gondolathoz, mert sok bántalom fogja érni az életben! Jobb, ha könnyen hozzászokik!
- Szögezzük csak le! A te édes, kis fiacskád egy léhűtő, kis puhány, aki még mindig a jó édes anyukája szoknyájába kapaszkodik! – jelentette ki a munkában tréfát nem ismerő, szigorú családfő. 
- Ne haragudj édes uram, de erről nem vagyok hajlandó vitát kezdeni, mert te is csak a saját fejed után mész! – rakta csípőre a kezeit a még mindig gyönyörű asszony. 
- Jó! Legyen neked igazad! Én csak attól féltem őt, hogy nem lesz nyugdíja! Miből fog akkor éldegélni, amikor mi már nem leszünk?! – ez világosan átgondolt, logikus mondat volt, amit a feleség se vonhatott kétségbe! 
-Te mindig ilyen bagatell dolgokért idegeskedsz! Majd csak lesz valami, te is tudod! Úgy nem történtek soha a dolgok, hogy valami ne történjen okkal! Bizonyára most is ez lehet a helyzet! 
- Csodálom az optimistaságodat! Le a kalappal! Én mindenesetre ellenzem, hogy megint ne menjen dolgozni egy hosszú évig! 
- Mit gondolsz?! Hányszor kell még elmagyarázni annak a makacs fejednek? A mostani világban az számít, hogy ki mennyire híres, és ki-kinek a lekötelezettje! Értsd meg! 
- És most mit csináljak ezzel?! – csattant fel a másik. Kinyúlt a fotelból, és bár nem volt szokása a nappaliban dohányozni, most ellenállhatatlan késztetést érzett rá, hogy rágyújtson egy cigarettára. Hosszan kifújta a füstöt! 
- Azonnal oltod el! – dörrent rá az asszony hangja. – Mit képzelsz magadról! Te is tudod, hogy a konyhát szoktuk erre a célra használni! 
- Te meg mit játszod itt az eszed?!
- Te velem így ne beszélj, mert mindjárt lekeverek neked egyet! 
- Bocsánat, hogy gorombáskodtam! Így már megfelel! – még egy utolsó nagy slukkot szívott a mérgező cigiből.
A feleségnek elege lett; azonnal odaviharzott ura fotelja mellé, és szabályosan kikapta kezéből a szorongatott cigaretta szálacskát. Rögvest el is nyomta. 
- Hát még mit nem! Az én házamban nem lesz füstölés!
- Hát attól tartok itt mást se nagyon lehet csinálni! – kezdett megint gonoszkodni, miközben sohasem vette észre, hogy önéntelenül is megsérthet másokat. 
- Megint kezded?! 
- …Csak folytatom! – hogy tovább már ne kelljen beszélnie tiltakozásként inkább szétnyitotta zizegő papírjaival az aznapi újságját, és úgy tett szemüvegébe merülve, mint aki nagyon elfoglalt. 
- Nézd, szívem! – fogta meg a kezét, és óvatosan leengedte az újságot, hogy morcos férje mindenképpen rá figyelhessen, még ha ez csöppet sincs az ínyére. – Tudom, hogy számodra mennyire fontos, hogy a fiúnknak jó állása legyen, de ha kicsit megpróbálod átgondolni a dolgokat azonnal rájöhetsz, hogy a mostani világ már koránt sem arról szól, mint régen, amikor az embernek szakmája volt, amivel el tudott helyezkedni! Fogalmad sincsen róla igaz, hogy mennyire megtudsz bántani magad körül embereket csak azzal, hogy folyamatosan szövegelsz, és jár a szád, miközben sokszor azt se tudod, hogy mit beszélsz! – felesége mindig büszke és karakán asszony volt, és sohasem engedte meg, hogy a véleményét kikezdjék. Ezért is szerethetett bele a férje. 
A családfő levette krumpli orráról a szemüveget, amin igencsak meglátszott, hogy vadonatúj, és nem sokat használták még eddig! 
- …De ettől még nem fogok bocsánatot kérni! Legfeljebb csak elbeszélgetek vele! 
- Jaj! – sóhajtott a mennyezet felé a még mindig csinos asszony. – Hogy nekem is egy makacs emberbe kellett belezúgnom annak idején!
- Úgy mondod ezt, mintha valami végzetes hibát, vagy bűnt követtél volna el! – méltatlankodott az orra alatt. 
- Nem szeretnék veszekedni! A fiunk egy senkinek érzi magát, mert óhatatlanul az apja mindig megjegyzéseket tesz! Még akkor is, ha nem látja be a saját hibáit! 
- Szóval most meg azzal jössz, hogy minden az én felelősségem, és hogy nem tartom kordában a dolgokat?! – már megint ez az irritáló, éles hangnem, amit az asszony ki nem állhatott! 
- Szó se róla! De azért egy ötvenéves embernek már igazán benőhetne a feje lágya! Meg ne szólalj! Most én beszélek! Én csak azt kérem tőled, hogy azért időként nyugodtan dicsérhetnéd is! Nem muszáj mindig, majd alkalmakként egyszer, vagy kétszer! Csak hogy érezze, hogy az apja szereti, és attól, hogy most így alakul az élete ő még igenis egy nagyon értékes és különleges ember! 
- Mondd csak?! Mikor teszel már végre le róla, hogy pesztrálgasd a te kicsikédet?! Nem látod! A mindenségit! Harmincéves cula már! Legalább a csajokat hajtaná! De egész nap úgy viselkedik, mint valami átkozott szerzetes! Lassan a könyv lesz az egyetlen zsolozsmája! 
- Ezt most rögtön fejezd be! Nem azért jöttem haza, hogy állandóan megállás nélkül hallgassam a panaszaidat! A dolgok rendeződni fognak, csak ahelyett, hogy te is megpróbálnád törni azt az okos kis fejedet állandóan kritizálsz és megjegyzéseket teszel! 
- Miért? Mit kellene tennem?! Megfogjam a kezét, és bevezetgessem a munkaügyi hivatalba?! Hát mondhatom! Te is jópofa vagy! – idegeskedése közepette fölkelt és ide-oda kezdett mérgében járkálni:
- Mindig is ez volt a te legnagyobb hibád! 
- Mi is?! – nézett vele farkasszemet az asszony.
- Anyucika egyetlen cukor pofa fiacskája így, meg anyuci édes kicsi fia úgy! Vedd már észre, hogy felnőtt emberről beszélünk! Ha így folytatja tovább hajléktalan csavargó lesz valamelyik híd alatt, mert nem lesz nyugdíja le! – mérgében majdnem lenyelte a meggyújtott, és most folyamatosan égő cigarettát. –Ne idegesíts feleslegesen! 
- Szerinted mi lehet a baj az állással kapcsolatosan? – a fiatalasszony hajlott volna az értelmes, megfontolt emberi szóra, amiből kikerekedhet egy tartalmas beszélgetés, de férje folyamatos beszólásai, és gyilkos megjegyzései hamar tönkretették a törékeny este hangulatát. 
- A te fiacskád egyszerűen egy lusta, senkiházi Féreg! Világ életében körül dongta mindenki, és egyetlen szalmaszálat sem kellett még soha életében keresztbe tennie! 
- Ez nem igaz! És a nyári munka a banknál?! Tizenhat w.c.-ét és konyhát mosott fel, és kitakarított vagy negyven darab irodát! 
- Érdekel a véleményem? Szerintem nem ő takarított, hanem a drága nagyanyja helyette is! 
- Én ismerem a fiamat! Nem szokott visszaélni az emberek bizalmával!
- Szerintem meg nem ismered eléggé! Most is vakargatja a kis szerszámát ahelyett, hogy elmenne munkát keresni! Ez tűrhetetlen állapot! – még egy nagy, gusztustalan szippantás következett a füstölgő cigarettából. 
- Legalább ilyen fontos kérdésekben ne szívnád azt a büdös dohányt folyton! 
- Értsd már meg végre! Mi lesz ezzel a nagy hóhányóval, ha mi meghalunk, vagy történik valami velünk?! – hangja sziklaszilárd volt mindig is, ám most remegett az indulattól. Véreres arca folyamatosan vörösödött, és úgy festett mint aki helyben produkál egy infarktust.
- Kérlek, ne veszekedünk már folyton az ég áldjon meg! Tudod, hogy a gyerek nem bírja! 
- Látod? Látod?! Most is kezded! Már megint a gyerek így, a gyerek úgy!
- Akkor is az én fiam! Bármi történjék is! 
- Ezért nem lesz belőle soha felnőtt, mert mindig fogni kell azt a nagy böszme kezét! – indulatában legszívesebben összeroppantott volna valami tárgyat vasmarkolatú kezei között.
- Akkor bizonyára az sem érdekel, hogy jelentkezett egy kreatív szövegírói állásra, csak még azért nem szólt, mert nem írtak vissza neki, hogy felvették, és mindenképpen meglepetést szeretett volna okozni! De mondhatnám azt is, hogy megismerkedett egy kedves, aranyos hölggyel és már meg is volt a polgári szertartás, csak azért nem szóltak, mert tudták, hogy miként reagálnál rá! 
- Te most hülyíteni akarsz ugye?! 
- Nem én! Én mindig hittem, és mindig is bíztam a fiamban! Nem úgy mint egyesek!
A kemény, és hirtelen haragú ember haragja csillapodni látszott; elnyomta a cigarettát az egyik virágostálban, amit nem használtak, és mint aki megsemmisülést él át kedvenc foteljába süppedt: 
- …És erről nekem miért nem szólt a nagyokos?! 
- Ezen még csodálkozol?! Mindenkit annyira megtudsz bántani! Folyamatosan jártatod azt a nagy okos szádat, és eszed ágában sincs, hogy a tetteid követkeményeire is gondolnál! Nem te mondtad, hogy utálod a barnaszemű nőket? A fiunknak már felesége van! – az asszony jobban örült a jóhírnek, mint az ura.
- Hát tudod! Ez egy nagy szemétség volt! Az örömszülőket senki nem hívta meg a szertartásra! Egyáltalán még lagzi sem volt! Micsoda dolog ez? Kérem én! 
- Úgy gondolták, hogy elutaznak kettesben egy trópusi szigetre, vagy hova, és minden spórolt pénzüket nyaralásra szeretnék fordítani!
- Tehát akkor a dohánybolti állásból már semmi sem lesz! – igyekezett lezárni az elfajult vitát. 
- Nem te mondtad éppen az imént, hogy felnőtt, immáron házas emberről van szó? – nézett kérdőn megszeppent urára.
- Az egész más! Akkor lezárhatjuk végre a vitát?! 
- Én teljesen megnyugodtam, hogy végre a fiam talált maga mellé valakit!
- Te mondd csak? És legalább rendes a kiscsaj?
-Nem te hangoztattad égre-földre, hogy nem szereted a barnaszemű nőket?! – most ő volt az, aki kérdőre vonja párját. 
- Jaj, menj már! Az még régebben volt!
- Pedig nem volt túlzottan kedves, és tapintatos, ha érted a finom célzást?
- Jó hülye vagyok! Most boldog vagy! Milyen a kislány? 
- Szerintem csodálatos, és bűbájos teremtés! Majd te is megismered, ha a nyaralásukból visszajönnek!
A férj már nem is tűnt annyira idegeskedőnek, és agresszívnek, mint kezdetben. Különös mosoly jelent meg véreres arca szegletében; kinyitotta kedvenc sportrovatát, és tovább olvasott.