- Nem tudok nélküle élni - mosolyodtam el, miközben kibámultam az ablakon. A láthatár mesébe illő volt. Kora tavasz, az ég fénylő kék,lágy szellő fújja a fákat és virágszirmok szállnak a levegőben. A nap tündöklő fénye megcsillant a kispatakon. A patak mellett egy kislány játszott. Hosszú fekete hajába belekapott a szél, és ő élvezte, ahogy a gyengéd tavaszi szellő csiklandozza az arcát. A nézelődésből felriasztott Lili, aki mellettem állt és hosszasan tanulmányozta az arcom.
- De te is tudod... a holtakat nem lehet feltámasztani.
- Tudom – feleltem, és elfordultam, hogy ne lássa a könnyeim. Igyekeztem erősnek maradni. Nem volt értelme ugyan, de számomra fontos volt, fontos volt, hogy ne lássák, ahogyan belülről ordítok a fájdalomtól. Mert akkor hallanom kéne, ahogyan megpróbálnak együtt érezni. Az egészből ez a legrosszabb. Nem tudnak együtt érezni, akármennyire is szeretnének, akármennyire is segítene ez a lelkiismeretükön... nem bírom elviselni. Olyan mintha gyenge lennék. Senki sem tudhatja meg, hogy mennyire törékeny vagyok.
- De... akkor se megy - szólaltam meg még mindig hátat fordítva, bár már nem érdekelt, hogy hallja, ahogyan sírok. - Nem megy... mert minden reggel, amikor felkelek, és üres mellettem az ágy... minden délben, amikor egyedül főzök ebédet... minden délután, amikor egyedül ülök a kanapén... mindig, egyre és egyre jobban összetörök. Ha tudtam volna, hogy akkor látom utoljára... biztosan valami okosabbat mondtam volna. Ha tudtam volna, hogy ilyen rövid ideig lesz velem... kevesebbet veszekedtem volna vele. Igyekeztem volna... jobban kimutatni, amit érzek. Hiába szégyelltem, hogy függök tőle, beismerni, hogy nem mennék semmire, ha nem lenne, csak visszasüppednék az iszapos magányba.
Bárcsak... rendesen elbúcsúzhattam volna tőle. Ott álltunk volna... a zuhogó esőben, elmondtam volna neki, hogy szeretem. Akkor talán nem érdekelt volna... hány falat kell összezúznom önmagamban.
Összességében: tetszett!