Vacsora

Kop kop kop kop kop… már megint ez az ütemes kopogás. Mintha magassarkú cipőben tüsténkedne egy ötvenes évekből idetévedt háziasszony. De nem, ez más. Ez monoton. És a konyhából jön. Ja, persze. Erzsike vacsorát főz. Vagyis hát vacsorafőzéshez készül elő. Bár meg kell hagyni, kissé hangos. Nem értem, miért nem tudja becsukni az ajtót. Így nem lehet dolgozni. De nem tudok haragudni rá, ha már egyszer a kedvencemet főzi. Egyszerű étel, ahogy ő mondja. Neki is jó, nincs sok munka vele, nekem is jó, mert sosem tudom megunni. Ő különösen jól csinálja. Csak marhahúst használ, friss paradicsomot, saját bazsalikomot, és a tésztát is al dente készíti el. Parmezánsajtot tesz a tetejére, és már tudom, hogy milyen bor hűl a vacsora mellé.
Erzsike mostanában gyanús. Máshogy öltözik. Egy pár hónappal ezelőttig fiatalosabb ruhákat hordott. Most meg se egy csinos szoknya, se egy kacérabb dekoltázs, de még a bokáját se villantja ki. Elnémberesedett. Egy darabig azt hittem, talán a házasság változtatta meg, hiszen az aranyhal a hálójában volt, ki is fogta, most már minek illegesse magát? De nem, Erzsike alapvetően illegetős. Sőt, mi több, határozottan illegetős. Néha már szinte kokettál. Most pedig úgy öltözik, mint egy szocreál takarítónő. Ugyanakkor erősebben sminkeli magát. Főleg a szeme körül. Franc esett ebbe a nőbe. Na persze, már rég rájöttem, hogy mi van itt a háttérben. Erzsikének szeretője van.
Úgy bizony, hites feleségem bizony másnak is zsírozza a kanócát. Nem tudom, ki lehet az. Nem is érdekel. Voltaképpen bizonyítékaim is csak közvetett módon vannak. Ez az öltözködés… nincs még olyan hideg, hogy így kelljen kinéznie. Mi másért csinálná ezt, mint azért, hogy elterelje a gyanút magáról? Ki vetne rá akár egy kósza pillantást is most, hogy ilyen lompos lett? Nyilván az, akit nem pont ez érdekel. Aki csak bezavarja a macit a málnásba anélkül, hogy a lyuksógor rájönne. Elég durvák lehetnek, Erzsikémen megszaporodtak a foltok imitt-amott. Nekem hiába lódít, hogy az aerobiktól. Mintha nem nyomoztam volna ki, hogy köze nincs ennek a nőnek semmiféle aerobik-edzéshez. Máshová mész te, hetente kétszer, picinyem. Testmozgásnak valóban nem utolsó, de nem tuctuc zenére ugrándozol üresfejű szőke tyúkokkal. Ennél azért okosabbnak hittelek… reméltelek…
…és kopog, hogy bassza meg, már megint kopog! Ja, hogy répát vág. Mi van?! Nem szeretem a répát. A faszomér’ tesz bele répát, tudja nagyon jól, hogy nem eszem meg. Összekever a bakjával, talán ő szereti. Vagy egész egyszerűen csak rá gondolt, és nem tudott ellenállni a répának. Mocskos kurva. Ezért vettelek feleségül?! Most meg miért nézel rám ilyen riadtan? Tessék, remeg az alsó ajka, kitágultak a pupillái, kezeit ökölbe szorítva úgy tartja maga előtt, mint egy zavarodott rágcsáló. Kifut a víz, drágám. Ne is foglalkozz vele, a maradékot úgyis a fejedre borítom és kitépem a hajadat. Ne, ne sikítozz már, az anyádat, maradj csöndben, hallod? Ez az, most megvagy, nem bírsz moccanni, vagy elmondod szépen a ti kis viszonyotokat azzal a buzeránssal az elejétől a végéig, vagy a kedvenc kiskéseddel fogom fölkarikázni először az ujjaidat ízületenként, aztán a karodat, aztán… ne, ne sikítozz, vagy kell még egy pofon? Én soha nem ütöttelek meg téged, de most elérted a türelmem határát. Kérsz még egyet? Ne szipogj itt, te ringyó, mondd csak el töviről hegyire szépen… hé, hé tedd le azt a kést!
A házasságunk fokozatosan romlott el. Nem sokkal az esküvőnk után új munkahelyem lett, utána pedig Károlynak rögeszméjévé vált, hogy van valakim. Hiába esküdöztem, hogy nincs. A nem létező megcsalásra nincsenek tárgyi bizonyítékok. Néha hetente többször összevesztünk, máskor hónapokig minden rendben volt. Egy idő után a veszekedések eldurvultak. Nem emlékszem pontosan, mikor ütött meg először. Vagy másodszor. Egyszer csak rendszeressé vált. Úgy esett nekem, mint egy kiéhezett vadállat, aki puszta kedvtelésből bánt másokat. Elhatároztam, hogy mindenben a kedvében fogok járni, talán akkor elhiszi végre, hogy a hűtlenségem csak az ő fejében történt meg. A ruhatáramat kénytelen voltam lecserélni, talán nem is feleségnek való öltözet volt rajtam olykor, de még ha az is lett volna, gyakorlatilag mindegyik ruha mutatta valamelyik Károlytól szerzett sérülésem. A lábam összerugdosva, a felkarom és a nyakam megszorongatva, tiszta véraláfutás legalább hat helyen a testem. Garbóban nem látszik. A monoklik miatt máshogy kezdtem sminkelni, hátha úgy nem lesz feltűnő. A legijesztőbb az volt, hogy utána mindig úgy tett, mintha mi sem történt volna. Nem tett megjegyzéseket a vélt félrekacsintásaimra, nem vert meg, még a hangját se emelte föl. Mintha más ember lett volna. Aztán valamiért a leglehetetlenebb időpontokban egyszerűen bekattant, mintha a lelke mélyéről tört volna elő a gondolat, mint a mocsár posványos aljáról a rothadó tetem gáza, ahogy a felszín felé tör, buggyan egyet, majd eltűnik az egész. Úgy éreztem, sokáig tűrtem. Először heti három alkalommal önvédelmi órákat vettem, bár az eszem tudta, hogy a kiszámíthatatlanságra nincs megfelelő önvédelmi módszer. A lelkem viszont remélt, hittem, hogy egy napon le tudom állítani ezt az egészet, és véget ér ez a rémálom. De nem… Úristen, mi lett volna, ha nem pont akkor jön ki a konyhába, amikor a répát vágom, és nincs a kezem ügyében a kés… egy pillanatig se vágom, hogy belevágtam. Vérezzen el a disznaja. De minél gyorsabban, még mielőtt föléled. Lassan megérkeznek a rendőrök is. A mentők meg… remélem, nem kell hivatalból újraéleszteni. Jogos önvédelem volt. A fájdalom még most is eltorzítja az arcát. Tudnám, hogy a lelke, vagy a teste fájt-e jobban? Szerettelek, Károly, komolyan nagyon szerettelek. És most itt fekszel a bordó konyhakövön, mint egy letaglózott bika, kilóg a nyelved, és úgy bámulsz a sütő alá, mintha bármelyik pillanatban fel akarnál kiáltani, hogy „nini, ott egy egér!”. De már nem fogsz kiabálni semmit. A követ felmosom, és ismét fehér lesz. Téged eltemetlek, Károly, és Isten bocsássa meg a mi vétkeinket, ahogy mi is megbocsátottunk az ellenünk vétkezőknek. Mert én most már megbocsátottam neked, Károly. Egálban vagyunk.