unalmaselmélkedésem

Valentin nap: mindenütt szerelmes párokat látok, szinte körülölel a szerelem, pedig páran undorodva néznek rám, mások csak elfordulnak tőlem. Egyedül vagyok, és közben megfulladok a tömegben. Elszomorít ez a látvány. Mindenki szerelmes és köztük én olyan magányosan sétálok végig az utcákon. Amerre csak nézek, mindenki vidám. Csak én vagyok szomorú. Valami nyomja a lelkemet. DE HÁT ÉN EGYEDÜL VAGYOK!
Olyan magányosnak érzem magam. Hiányzik a törődés. Ilyenkor egyszerűen nem elég egy barát törődése(sem sokaké). Ilyenkor ölelésre vágyom, hogy érezzem, hogy valaki szeret, hogy akar engem, akihez hozzá bújhatok, és ha szomorú vagyok csókkal vígasztal. De egyik barátom se érti meg, mennyire szánalmasan érzem magam, mikor ők próbálnak vidítani, aztán hirtelen eltűnnek, mert találkájuk van a barátjukkal/barátnőjükkel...

Bírom az embereket. Egyszer utálnak, máskor úgy tesznek, mintha kedvelnének. A "barátok" segíteni próbálnak egymáson, ha szomorú valamelyikük. De milyen barát az, aki a hátad mögött ki nem állhat, s csak az orrod előtt játsza magát? Mire jó az, ha mindenki azt hiszi, jóban vagy vele, közben sokukat nem kedveled? SŐT! utálod. Miért nem merik egyesek(vagy inkább sokak) mások szemébe mondani azt, amit gondolnak? Talán félnek? De miért félnek attól, hogy megbántanak valaki olyant, akit közben nem is szeretnek?
Ha végig megyek az utcán, sohasem látok két egyforma embert. Mindenki másképp néz ki, és mégis, sok ember van aki nem tudja elfogadni ezt a másságot. Minden embernek magával van baja, de mi baja másokkal? Miért ne lehetne mindenki olyan, amilyen? Miért baj az, ha valakinek saját személyisége van, és esetleg másképp öltözik mint a többiek? Miért ronda az, aki nem tehet arról, ahogy kinéz? És miért zavar egyeseket, ha valaki nem követi a divatot? Talán féltékenyek, mert nekik nincs egyéniségük? Vagy talán van nekik, csak nem merik megmutatni?

Furcsán érzem magam. Néha nincs kedvem semmihez, mégis csinálni akarok valamit. Néha a zene halknak tűnik, pedig már olyannyira hangos, hogy fáj tőle a fejem. Néha énekelni akarock, csak úgy spontán, de nem merek (MIÉRT?). Néha üvölteni tudnék, de valamiért mégse akarok. Azt akarom, hogy valaki szeressen, de mikor valaki belémszeret azt kívánom, bár ne szeretne. Miért vagyunk néha ennyire döntésképtelenek? Miért akarunk valakit, mikor magányosak vagyunk, és miért akarunk magányosak lenni, mikor van valakink? Miért vágyunk mindig olyanra, ami sosem lehet a miénk (vagy épp aki)?

Minden ember másban hisz. Hiszen az ember kitalálta istent. És milyen ironikus, hogy azt találta ki, hogy őt meg isten találta ki. Persze van aki nem hisz semmiben. Vagy azért, mert teljesen megkeseredett, és elfordult a vallástól, vagy mert... hát... csak úgy... Azt hiszem logikátlan ez az istenes dolog, és mivel már a tudomány megmagyarázott minket, ezért fölöslegessé vált. Persze nagyon sok ember mégis hisz. Miért hisznek ebben? Miért jó bízni valamiben, ami talán nem is létezik? Miért gondolják az emberek, hogy a hit segít, és szinte mindent megold az életben? Miért érzik magukat "tisztábbnak", ha gyónnak? Miért nem tudják el fogadni a tudományos magyarázatot, és miért hisznek inkább egy tündérmesében, mint a tudományban? Honnan tudják, hogy létezik menny és pokol? Miből gondolják, hogy létezik Isten és Ördög? Van e egyáltalán jó és rossz, és van e külön helye a szenteknek és árulóknak? Mi lesz velünk, ha egyszer meghalunk?
Lehet, hogy egyszer az egyik kérdésre választ kapunk és abba fogunk belehalni...