Újra

Talán még sosem voltam ennyire padlón. Mit talán!
Mintha szakadék szélén állnék, s már elég lenne egy lehelet szellő, hogy zuhanni kezdjek.
Nem gondoltam volna soha, hogy egyszer megjárom a poklok poklát. És lám, mégis.
Ülök összetörve és nincs támasz se jobbra, se balra. Egyedül vagyok. Nem igaz. Magányos vagyok.
Tele vagyok aggodalommal, kétséggel, tehetetlenséggel. Én szültem mind! Nem okolhatok értük senkit. Pedig jól esne másra rakni a terhet, valaki mást kikiáltani bűnösnek. Csak nem lenne értelme.
Nem mehet ez így tovább. Változtatni kell, méghozzá gyökerestül. Elvesztem valahol menet közben, valahol, valamiért feladtam. Most vissza kell találnom önmagamhoz. Újra függetlennek kell lennem. Mennie kell, menni fog!
Ha megteszek minden tőlem telhetőt, ha nem rángathat mindenféle szél kénye kedvére, akkor vajon megmenekülök? Elég nekem az, ha „csak” tükörbe tudok nézni? Kell nekem a megerősítés kívülről is? Igazából akkor már nem lesz szükségem rá. Akkor már történhet bármi.



Az olvasó nem tudja, hogy hosszú-hosszú percek telnek el két sor leírása között. Pedig így van. Kavarognak a fejemben a gondolatok. Amolyan általánosak, talán máséban is hasonlók játszódnak le.
Még jelentőségük sem igazán van. Csak szimpla események, történések. Viaskodás önmagammal. Most mélyen érint nagyon, amiért düh van bennem. Épp azért, mert elkerülhettem volna. De nem azért kreáltam őket, hogy tanuljak belőle? Nem tudatosan persze.. Most akkor, itt az idő! Lehet tanulni, lehet okulni.
Aztán lehet tudomásul venni, elfogadni, hogy ami megtörtént, azon már változtatni nem lehet és új, tiszta lappal kezdeni.  
Akkor hajrá! Mostantól új ember vagy, kezedben a sorsod!