The Spider - A Pók - 1. fejezet

Skócia határvidékéhez közel apró települések szabdalták a vad vidéket. Nem messze, csupán csak pár mérföldnyire Lockerbie–től, kis kúria bújt meg a dombok között. Talán két évszázada készülhetett el az épület, de látszott rajta, hogy szorgos, ügyes kezek viselik gondját. Az udvarház ablaküvegei tisztán csillogtak, míg a fehérre meszelt fal szinte ragyogott a verőfényes napsütésben. A bejárati ajtót egy-egy cserepes rózsa foglalta keretbe, melyekre a kiugró esőfogó vetett árnyékot. Előtte aprókaviccsal felszórt udvarrész terült el, melyre a postakocsi, illetve a látogatók hintói hajthattak be a háztól nem messze elhaladó útról. Mellette virágágyások, illetve néhány örökzöld, formára nyírt tuja vetett aprócska árnyékot a talajra.

Szokatlanul meleg volt az idő, a megszokott, borús, esős őszihez képest. A Shamal család két tagja - két védtelen hölgy - körülbelül tizenegy-tizenkét évvel ezelőtt költözött be a kúriába, melynek azóta is gondját viselték pár szolgával egyetemben. A házat körülvevő gyümölcsfák legtöbbje már megszabadult színpompás ruhájának nagy részétől, felkészülve az elkövetkezendő jól megérdemelt pihenésre.

Az udvarház nem volt nagy, a földszinten, rögtön az előszobából balra nyílt a konyha, melyet csak egy ajtó választott el az ebédlőtől. A helyiség közepén szépen lecsiszolt étkezőasztal állt, körülötte négy székkel. A szoba egyetlen ékessége az asztalon álló kecses hatágú gyertyatartó, melyet még Mrs. Shamal kapott nászajándékba úgy ötven évvel ezelőtt.

A kis könyvtár, melyet dolgozószobának is használtak az ott élők, szintén a földszinten helyezkedett el, nem messze az étkezőtől. A polcok csak az egyik falat fedték be, de roskadoztak a sok könyvtől, melyet a megboldogult apa és fiú hagyott hátra. Az ablak előtt - szemben az ajtóval - íróasztalka terpeszkedett, rajta toll, papír, tintatartó és egy mécses. Az asztaltól nem messze a kandallónál kárpitozott karosszék állt, félig az íróasztallal szembefordítva. A szék ölében hímzőkeretre feszített anyag és fonal pihent a gazdájára várva, ki talán egyszer újra belép és folytatja abbahagyott munkáját.

A hallból, nevezzük így egy kis túlzással, nyikorgó falépcső vezetett fel az emeletre, oldalfalán csupán három olajfestmény nézett le bánatos jóindulattal a ház lakóira. Az emeleten két hálószoba helyezkedett el, melyeket a lépcső előtti kis tér kapcsolt össze.

Mindkét szoba egyszerűen volt berendezve, egy ágy, mellette kis, durván megmunkált éjjeliszekrény, melyre le lehetett rakni a kis mécsestartót. Vele szemben fésülködő asztal, rajta hajkefe és kis apró dobozka, melyben szalagokat és egyéb női csecsebecséket őriztek. Az ágy lábánál utazóláda helyezkedett el.

Azonban térjünk csak vissza a földszintre, s nyissunk be a jobboldali ajtón.

A tágasnak nem nevezhető, de két személynek ideális nappaliba besütött a sápadt őszi nap, megmelengetve a benn ülőket.

A zongora lágy dallamai betöltötték a teret, elringatva és megnyugtatva a feldúlt lelkeket. Előtte fiatal leány ült finoman ringatózó testtel, ujjai kecsesen futottak végig a csontfehér billentyűkön. Szemét becsukta, így aranyló szempillái árnyékot vetettek csinos arcára, mely nyugalmat és derűt sugárzott. Hosszú haját egy sötétkék bársonyszalaggal fogta össze a tarkójánál, mely így is a derekáig ért.

Egyszerű, halványkék ruhát viselt, mely kiemelte karcsú derekát és kebleit. Nem messze tőle a karosszékben idős hölgy hímzett tavaszi virágokat a fehér vászonra. Ősz haját szoros kontyba tűzve viselte, arcán az idő vasfoga hagyta, mély barázdák futottak végig. Hímzését időnként ölébe fektette, hogy az előtte lévő kis asztalon elhelyezett, apró madarakkal díszített porcelán csészéből kortyoljon egy kis meleg teát.

A lány megvárta, míg az utolsó hang is elhall, majd lecsukta a zongora fedelét és felsóhajtott.

- Tényleg komolyan gondolod? – fordult az öregasszony felé, aki mintha meg sem hallotta volna a kérdést a teájáért nyúlt és lassan belekortyolt. – Már a gondolatától is a hideg futkározik a hátamon – jelentette ki és talán kicsit színpadiasan összerázkódott.

- Ezt már megbeszéltük – nézett unokájára szemüvege felett az idős nő. - Úgy lesz, ahogy mondom – folytatta. - Mr. Ginger igazán jó parti. Nem tudom, mi lehet ellene a kifogásod!

- Például nem tetszik a külseje – válaszolt.

- Na és? A külső még nem minden – okította unokáját. – Ami számít, hogy nagy vagyona van, ezenkívül háza Londonban. Évente egyszer elmegy Párizsba és Badenbe – sorolta kedvező tulajdonságait az idős asszony.

A lány felállt, selyemcipőbe bújtatott lába belesüllyedt a vastag, puha szőnyegbe. A nagyanyjához ment és megállt előtte.

- Nem érdekel, hogy mekkora vagyona van és tőlem aztán még Rómában is lehet háza, vagy Velencében, akkor sem tetszik se a modora, sem pedig a megjelenése. Inkább mennék feleségül bárki máshoz, mint őhozzá! Még egy nincstelen senkihez is inkább, mint ahhoz a szánalmas féreghez! – Annyiszor eljátszották már ezt a jelenetet, hogy ha akarná, még akkor se tudná megszámolni. Arra azonban pontosan emlékezett, hogy mióta tartott ez az állapot: a tizennyolcadik születésnapjától. Az azóta eltelt három évben pedig legtöbbször ezt hallgatta. Mikor megy már férjhez? Miért nem veti ki hálóját egy gazdag, jómódú férfira?

Igen, huszonegy éves volt. Vénlány, legalábbis mindenki ezt mondta róla. Na nem szemtől szembe, hanem a háta mögött. Ezzel még nem is lett volna semmi baja, de mint ahogy az a kisvárosokban - mint amilyen Lockerbie is volt – lenni szokott, egyszer minden pletyka az érintetthez is eljutott. S ez alól sajnos, legnagyobb bánatára, ő sem volt kivétel. Na igen, a kistelepülések lakói mindig is élvezték, ha pletykálhatnak, főleg olyanokról, akiket valamiért irigyeltek. Itt még az is hír lenne, ha csak végigsétálna a nagyanyja az utcán - amit betegsége miatt már több éve nem tett meg - bár nem lenne oly ízletes és zaftos, mintha ő nőül menne valakihez, úgy, hogy már mindenki szemében vénlánynak számított.

Az igazsághoz hozzátartozott, hogy saját magát egyáltalán nem érezte annak. Régebben ő is álmodozott arról, hogy majd amikor édesanyjával felmennek Londonba és részt vesz élete első bálján, minden férfi utána fog fordulni és sorban állnak csak azért, hogy egy táncot lejthessenek vele. Szép szavakkal, rózsacsokrokkal fogják elhalmozni. Az egész szezon alatt pedig egymásnak adják majd a kilincset az udvarlói. Szerelmes szavakat suttognak a fülébe a jóképű férfiak, és ő majd boldogan mondja ki az igent legkitartóbb lovagjának.

Magában felsóhajtott. Most már tudta, hogy az egész csak hiú és meg nem valósuló ábránd volt csupán. Azóta sok év telt el, sok minden történt vele. Megkomolyodott. Már nem ugyanaz a cserfes kislány, mint azelőtt. Nem értette, miért kellene mindenkinek az első báli szezonjában elkelnie. Miért lenne bűn az, ha egy nő nem megy hozzá a legelső férfihoz, aki kedvesen néz rá? Persze megértette és valahol el is fogadta, hogy ez a férfiak világa volt, ahol az ő kívánalmaiknak kellett megfelelnie.

Amikor betöltötte a tizennyolcadik életévét, nagyanyja súlyos beteg lett, így nem tudtak részt venni a gyerekfejjel oly hőn áhított, vágyott és csapongó fantáziájával kiszínezett báli szezonon. Akkor ott, amikor nagyanyja összeesett és arca halottsápadtra vált, már egyáltalán nem érdekelte a csillogás. Megrémült, hogy egyetlen rokonát, aki eddig gondját viselte végleg elhagyja. Akkor már réges-rég túl volt gyermeki álmain.

Egyrészt túlságosan is lekötötte anyai nagyanyjának az ápolása, másrészt pedig túl volt élete egyik legnagyobb csalódásán. Így nem ért rá még saját gondolataival, kétségbeesésével foglalkozni. Bár a közeli település orvosa nem sok jót jósolt a nagyanyja felépülésével kapcsolatban, de talán a sok szeretetnek és ápolásnak vagy a doktor gyógyszereinek hála, fél év alatt sikerült felépülnie. Bár az orvos figyelmeztette: az idős szervezet nem tud oly mértékben felgyógyulni, mint egy fiatal. Sajnos igaza lett. Nagyanyja csak segítséggel és botjára támaszkodva tudott helyet változtatni. Így nem sok esélye volt arra, hogy valaha is eljusson a fővárosba, amit ha őszintén meg kell vallania egyáltalán nem is bánt.

Legnagyobb megdöbbenésére és kétségbeesésére azonban a nagyanyja felépülését követő évben - tizenkilenc évesen – elvitte fel Londonba, hogy megkésve bár, de ott tölthesse a báli szezont.

Ha másképp alakult volna az eddigi élete, akkor biztos, hogy nagyon is jól érezte volna magát, de így inkább csak untatta. Visszaemlékezve egyáltalán nem akart már Londonba menni csak nagyanyja makacs és kitartó erősködése miatt adta be derekát. De azt már végképp nem tudta elviselni, hogy minden bálon ott kellett lennie. Ha nem lett volna ott Molly - nagyanyja unokahúga - végigunta volna az egészet. Így legalább volt, akivel társaloghatott, még ha ez másból nem is állt, minthogy meghallgathatta a társasági pletykákat. Még ez is jobb volt, mintha egyedül kellett volna végigállnia, ücsörögnie az estéket. Meg kellett magában állapítani, hogy a valóságnak semmi köze nem volt ahhoz, amit gyermekként elképzelt. A távolságtartó hűvösség, mi belengte az egész termet, a pislákoló lámpák fénye, mely félhomályba taszított mindent. Az erőltetett kacajok, melyek arra hivatottak, hogy imponáljanak a férfiak tettetett szellemességének. A félfüllel elkapott pletykák, melyek csak róla szóltak. Először nagyon megviselték, aztán a báli szezon vége felé közeledve már csak mulattatta. Az egész idényt az egyik falhoz húzódva ülte végig. Nem mintha nem kérték volna fel táncolni, de felkérték, pedig nem is ő volt a legszebb. Egyszerűen nem akart a társaság központjába kerülni és a gúny tárgyává lenni. Csak azért, mert nem voltak olyan testi és anyagi adottságai, mint amilyenekkel a többi nőt jobban megáldott az isten.

Mindegyik férfit visszautasította, ami pedig nagyfokú modortalanság volt a részérről. Az a pár férfi el is fordult tőle és nem is próbálkoztak többé. A nők pedig rásütötték, hogy gőgös liba. Persze, hallotta az újonnan ráaggatott nevet, de különösen nem érdekelte. Az tartotta benne a lelket, hogy már csak pár hét volt vissza és végre hazatérhetett.

Az utolsó héten történt, amikor annak az egyetlen egynek bármennyire is próbálta nem tudta elutasítani. Hogy teljesen őszinte legyen, meg kellett vallania, hogy nemet mondott, csak a férfi ezzel egyáltalán nem foglalkozott.

Nem akart visszaemlékezni arra a találkozásra, a férfi rezzenéstelen arcára, ahogy a parkettre kísérte, a tánc és az ölelő karok érzésére. Nem akart egyetlen egy férfihez sem közelebb kerülni semmilyen formában. Jó oka volt rá, amit soha senkinek nem mondott el, s nem is akart elmondani. Jacknek hívták és igazán sármos, jóképű férfi volt, ki úgy tudott beszélni és bókokat mondani, mint senki más. Minden nőt könnyedén az ujja köré tudott csavarni, csak azzal, hogy a megfelelő pillanatban mondta azt, amit a nő várt. Így járt ő is. Naiv volt, s ezért a hibájáért drágán fizetett.

Gondolataiból nagyanyja hangja rázta fel.

- Máshoz? Mint például?

Hirtelen érte a kérdés, nem számított erre.

- Például Mr. Nightroadhoz – vágta rá gondolkodás nélkül, csak, hogy már meneküljön a kellemetlen kérdezősködéstől, beszélgetéstől.

Nagyanyja csuklott egyet, s hangosan köhögni kezdett. A lány kivette a veszélyesen imbolygó csészét az idős hölgy kezéből és az asztalkára helyezte.

- Mr. Nightroadhoz? – kérdezte hörögve két köhögési roham között. – Aki inkább hullának néz ki, mint élőnek? - hüledezett az idős hölgy.

- Na és? Londonban úgy látszik most ez a divat – vont vállat, s remélte nagyanyja ezek után tényleg letesz arról, hogy bárkihez is hozzáadja. – A herceg is pont úgy néz ki, mint a gróf – tette még hozzá, mintha ezzel olyan adut játszott volna ki, melyet nem lehet semmivel sem ütni. – Most pedig, ha megengeded, körülnéznék a kertben. Olyan szép idő van, és oly sok tennivaló lenne! – azzal megpuszilta a ráncos arcot és kisurrant a szobából.

Mielőtt kilépett volna a kertbe, még felszaladt kötött kendőjéért, melyet magára terített. Leguggolt a rózsaágyás széléhez és gyomlálni kezdett. A nap jólesőn melengette a hátát. Szinte felkacagott, amikor eszébe jutott legutolsó mondata, bár egy kicsit szégyellte magát, amiért füllentett a nagyanyjának.

De tényleg nem akart feleségül menni senkihez se. Ami azt illeti, egyáltalán nem tetszett neki a gróf, se a herceg, se senki. A régi eset óta nem barátkozott senkivel sem. Addig is magába forduló lány volt, de azért volt egy-két barátnője, de amikor tíz évvel ezelőtt ideköltöztek, csak néhány alkalommal hagyta el a házat és a hozzá tartozó kertet. A növényei legalább nem bántották meg, a szolgákkal is nyugodtan tudott beszélgetni és egy ideig a nagyanyjával is. De miután felgyógyult a betegségéből, Rosemary nagyon megváltozott. Minden áron szerette volna őt valakihez, lehetőség szerint elismert, gazdag családból származó fiatal férfihez feleségül adni.

Egészen eddig azt hitte csak valamiféle furcsa hóbort alakult ki nagyanyjánál, de nem. Ma végre rá kellett jönnie, amikor Mr. Gingert hozta fel, mint lehetséges, „jó” partinak. Már a gondolatára is összeborzongott, hogy egy olyan nyápic, tesze-tosza, kövér alakhoz akarja hozzáadni. Akkor inkább már magához a sátánhoz! Talán ezért jutott Mr. Nightroad neve az eszébe. Nem mintha egyszer is komolyan elgondolkozott volna ezen a lehetőségen. Nightroad gróf, mint Mr. Ginger szintén a nem kívánatos férfiak listájába tartozott.

Meg akart szabadulni nem csak a házasság kényszerétől, hanem magától a házasságtól is. S úgy nézett ki, eddig sikerült is neki. A nagyanyja megdöbbent a válaszán, ez tisztán látszott. A lényeg az volt, hogy olyan személyt kellett mondania, akit az idős hölgy nem kedvelt. Úgy látszik megtalálta. Szerencséje volt, hogy eszébe jutott a gróf neve. Talán őt már tényleg nem fogja meghívni a nagyanyja, sőt még a gondolatát is el fogja vetni. Azon az utolsó héten táncolt először és reményei szerint utoljára a férfival. Már ha csak rá gondolt szinte érezte a férfi erős kezét a hátára simulni. A halványkék, szinte vesébe látó, komor tekintetét. A határozott mozdulatot, ahogy a parkettre kísérte, az ellenkezést nem tűrő állkapcson megfeszülő izmot. Az illatát, mely hűvösen lengte körül, ugyanakkor pedig mintha valami különös, szunnyadó tűz és vágyakozást is érzett volna. Türelmetlenül megrázta fejét, mintha ezzel akarná onnan véglegesen kitörölni a férfi emlékét.

Végigsimított a virágágyás puha talaján. A földszemek puhán gördültek érintése alatt. A föld közelsége, tapintása megnyugtatta. Ha csak lehetett kint töltötte a virágai közt az idejét. Szerette nézni, ahogy egyszercsak kinőnek, növekednek, majd virágba borulnak. Enyhe mosoly futott végig az arcán, már csak a tavasz gondolatára is. Orrában érezte a friss, üde illatot, mely az enyhe szellővel körülölelte a fákat, virágokat, új életet lehelve mindenbe. Vágyakozva felsóhajtott, miközben felpúpozta a földet a rózsák tövénél. – „Milyen messze is van még!” – gondolta. – „Még több mint öt hónap!”

Felállt és leporolta szoknyájáról a rátapadt földszemcséket. Nyugat felé fordult, szemét lehunyva állt, így élvezte a lenyugvó nap sugarainak melegét, de a hűvös szél utat talált kendője és ruhája alá, mitől megborzongott. Szorosabbra húzta maga körül a kendőt, megfordult és búcsút intve a rózsáknak besietett a házba. Szobájába visszatérve megmosta kezét, felfrissítette magát, egyszerű, de tiszta ruhát vett fel, majd lement a kis étkezőjükbe. A nagyanyja már az asztalfőnél ült.

- Rell! Már nem tudtam, hogy hol maradsz ilyen sokáig!

- Csak a kertben voltam, s észre sem vettem az idő múlását – válaszolta, miközben letelepedett az asztal mellé. Behozták a még forrón gőzölgő levest, melynek csábító illata rögtön betöltötte a helyiséget. Csend telepedett közéjük. Asarella nem akarta szóba hozni a délelőtti témát, nagyanyja meg nem tudta, hogyan kezdjen bele. Végül a szilvás puding evése közben Rosemary rákérdezett, mely ez idáig foglalkoztatta.

- Komolyan gondoltad azt, hogy inkább hozzá mennél Mr. Nightroadhoz, mint Mr. Gingerhez? – törte meg a csöndet az idős asszony.

Amitől Asarella félt, bekövetkezett. Előkerült az a téma, melyről nem akart beszélgetni. Tudta, hogy nem hagyhatja válasz nélkül Rosemary kérdését.

- Igen – bólintott a lány. Úgy gondolta, ezzel a válasszal bőven meg fog elégedni az asszony, így felállt. – Bocsáss meg nekem, de nagyon fáradtnak érzem magam, lefekszem. – Odament a nagyanyjához és lágyan megpuszilta homlokát. Majd amilyen gyorsan csak tudott, kiment az ebédlőből. Megkönnyebbülten csukta be maga mögött az ajtót. Talán Rosemary le fog tenni arról, hogy mindenképpen hozzá adja valakihez.

Felment a lépcsőn, egy pillanatra megállt halott édesanyja portréja előtt. Nagyanyja és a szolgák szerint nem csak külsőben hasonlított rá, hanem személyiségében is. Míg az elsőben többé-kevésbé egyetértett velük, az utóbbiban igencsak kételkedett. Édesanyja mindig is bátor, vakmerő teremtésként élt emlékezetében, aki minden erejével harcolt a családjáért. Megérintette a képet. Bárcsak itt lenne vele, akkor sokkal könnyebb lenne minden. Mélyet sóhajtott, majd bement a szobájába. Fáradtan dobta le ruháit a székre, majd ágybabújt.