Temetetlen múlt - vonzerő

Miután befejeztem történetem első szakaszának elmesélését, megkértem Jen-t, hogy menjen haza. Ő viszont mindenáron maradni akart, nem akart egyedül hagyni. A lelkem mélyén azért hálás is voltam neki. Mikor az órámra néztem, meglepődtem, mennyire elszaladt az idő. Lassan felkapartam magam a kanapéról, és hoztam Jen-nek pár takarót és egy párnát. Jó éjt kívántunk egymásnak, és én elvonszoltam magam a szobámba.
Egy jó fél órán keresztül bámultam a plafont, és azon merengtem, hogy vajon holnap mit és mennyit mondhatok el, mit tarthatok vissza, hogy ne törjön felszínre. Mert abban biztos voltam, hogy holnap minden kiderül. Egy egész napom lesz rá, hogy elmeséljem, rázúdítsam valakire minden múltbéli fájdalmamat. Úgy éreztem, mintha legalább egy év eltelt volna az óta a hajnal óta, amikor láttam a rendőrautókat. Átfordultam az oldalamra és aludni próbáltam.

A másnap reggel is egy meglepetéssel kezdődött. Én abban a hitben voltam, hogy le se hunytam a szemem, erreföl arra ébredtem, hogy Jen jön be a szobába két kávéval. Álmosan felkeltem, és megkérdeztem, hogy mennyi az idő.
- Tíz óra múlt, Sarah. Remélem, végre kialudtad magad. Rád fért ez a kis pihi. Főleg, mivel hosszú nap áll előttünk… Persze, csak ha még mindig úgy gondolod.
- Ha már elkezdtem, be is fejezem. Végre valahára, talán pontot tudok tenni ennek a rémtörténetnek a végére. Talán így lesz jó.
Csendben megittuk a kávénkat, és már egész jól éreztem magam. Kezdtem pozitívan látni a dolgokat. Talán tényleg lesz valami haszna. Üres, lényegtelen dolgokkal nyugtatgattam magam, hogy elnyomjam a rossz előérzetet, a tudatalattimban rejtőző megérzést, hogy megint szörnyű hibát követek el, csakúgy, mint régen. Azon a bizonyos napon.

Pontosan úgy, mint amikor visszafordultam még egyszer az erdő irányába, és láttam, hogy Grace is azt nézi. Szólnom kellett volna, meg kellett volna állítanom az egészet, még mielőtt teljes erőbedobással elkezdődött volna. Dehát, mint lenni szokott, a Gonosznak nem jelent semmi nehézséget behálózni két, gyenge leányzót. És persze nekünk sem esett nehezünkre belesétálni a nyilvánvaló csapdába.
Aznap este, miután elköszöntünk, és én is mentem haza, láttam a szobámból, hogy nagyon sokáig égett Grace-nél a lámpa. Én sem tudtam aludni, csak bámultam ki az ablakon, és rengeteg sok mindenen tűnődtem egyszerre. Vajon Ő mire gondol? Vissza akar menni? Megmondjam neki, hogy én vissza szeretnék menni? Vagy ne szóljak neki, és titokban, a háta mögött? Mit is láttunk tulajdonképpen? Megtörtént az egész? Meg történhetett egyáltalán? Zavaros fejjel aludtam el hajnalban, és ugyanolyan zavaros álmaim voltak. Először azt álmodtam, hogy az erdőben vagyunk Grace-szel, és ő bújócskázni akar. Én szólni akartam, hogy ne, mert ez nem jó ötlet, ez rossz hely. Ő csak nevetett. Azt mondta, hogy csak kövessem a zöld fényt. Mire válaszolni akartam, már eltűnt. Hirtelen elcsöndesedett az erdő, minden halálosan néma lett. A saját magam által keltett neszeket sem hallottam. Lassan az egész erdő el kezdett méregzölden izzani. Megint azt a furcsa levegőt éreztem, szinte úsztam benne. Minél jobban izzott az erdő abban a mocskos, fertőzött színben és levegőben, annál erőteljesebb lett ismét az az elviselhetetlen bűz.

Futni kezdtem, és Grace nevét kiabáltam, de én úgy éreztem, nem hagyja el egyetlen hang sem a torkomat. És akkor megláttam a házat. Békésen, mégis baljóslatúan szunnyadt a helyén, mint egy hatalmas, alvó szörny, mely álmában is a halál ígéretét párologtatja. Alattomosan húzott maga felé. Próbáltam ellenállni, hátráltam pár lépést, de akkor megint erősen vonzott magához. Incselkedett, mint macska az egérrel, mielőtt úgy dönt, hogy megöli. Már ott voltam az ajtónál. Megfogtam volna a kilincset, amikor kivágódott az ajtó, és Grace ugrott ki rajta, véres arccal. Csak ennyit mondott: MEGVAGY!
Ekkor ébredtem fel, és hirtelen a bőröm bizseregni kezdett, majd átment apró kis tűszúrásokba. A gerincem mentén elöntött a hideg, rettenetesen féltem. Ilyen az adrenalin. Volt már pár rémálmom, ami után így ébredtem fel, de ez borzalmas volt. Felugrottam az ágyról, és felkapcsoltam a lámpát. El kezdtem járkálni, hogy megnyugodjak valamennyire. Mikor elmentem az ablakom előtt, gyorsan visszafordultam, és kinéztem rajta. A szemközti ház emeletén láttam, hogy visszalibben egy függöny. Elhátráltam az ágyamhoz, és lefeküdtem rá. Szóval Grace sem tud aludni.
Reggel kialvatlanul, elcsigázottan ébredtem. Felöltöztem, lementem reggelizni, és utána fogat mostam. Anyuék nem voltak otthon, találtam egy cédulát, hogy szomszédolni mentek valahova. Tudja fene. A lényeg, hogy egyedül voltam. Máskor örültem volna a helyzetnek, hogy enyém az egész ház, most viszont kifejezetten nyomasztott. rámnehezedett a ház csendje, ezért bekapcsoltam a Tv-t is, csak hogy zajt csapjak. Mikor már végleg untam a dolgot, bezártam a lakást, és átmentem Grace-hez. Csöngettem, de nem válaszolt senki. Egy kis kaviccsal megdobtam Grace ablakát, arra sem reagált. Mikor már harmadszor csöngettem, és arra sem jött válasz, céltalanul elindultam. Vissza nem akartam menni, csakhogy egyedül legyek. Inkább elindultam sétálni.

Nem tudom hogyan, szándékosan, vagy valami vezetett, de úgy egy fél óra múlva az erdőnél találtam magam. Tétován álldogáltam, de közben a szememmel kerestem az ösvényünket. Pár percnyi néma küzdelem után végülis rászántam magam. Elindultam az úton, és közben hajtogattam magamban, hogy nem megyek teljesen be, csak sétálgatok egy kicsit. A lábam a megszokott úton vitt előre, nem is figyeltem nagyon oda. Nem múlt el a szorongó érzés, ami azóta követett, hogy betettem ide a lábam. Sőt, minél beljebb mentem, annál jobban szorította össze a szívemet. A karom hirtelen libabőrös lett, a lábam megbicsaklott, és én elestem. Behunytam a szemem, és nem mertem moccanni sem. Csak feküdtem hason, a szemem szorosan behunyva, szinte görcsösen ügyeltem rá, nehogy kinyissam. Éreztem, hogy túl közel merészkedtem, és most ismét belesétáltam abba az elektromos mezőbe, ami a házat és a környékét körülvettem. Valahogy az erdei földnek, és az avarnak sem volt olyan illata, mint máskor. Most szaga volt. Ezen át is érződött a fertőzöttség, átitatott mindent. Rettenetesen féltem, valahogy megéreztem, hogy nem vagyok egyedül.

Egy ág reccsent nem messze tőlem, a bal karomhoz pedig valami undorítóan sima, selymes szőrű test dörgölőzött. Gusztustalanul meleg volt, szinte forró. Megállapodott mellettem. Egyszerűen lefagytam. És elkezdett terjengeni valami förtelmes szag, közvetlenül az arcom előtt. az a valami, ami mellém feküdt, hirtelen mocorogni kezdett. Vagyis inkább a bőre alatt mozgott, olyan volt, mintha rengeteg apró kis féreg szaladgálna benne. Nem bírtam tovább, kinyitottam a szemem. Rögtön az arcom előtt egy félig elrothadt madár feküdt, az üveges szemei az enyéimre meredtek. Ami pedig a karomhoz ért, az egy döglött mormota volt. Csak úgy nyüzsögtek benne a férgek és a kukacok. Amilyen gyorsan csak tudtam felugrottam, de megbotlottam valamiben, és hanyattestem. Kapálózva toltam magam hátra, végig apró állati csontokon taposva. Nekiütődött a hátam valaminek, és felsikoltottam. Hátrafordultam, és Grace állt mögöttem, egy döglött patkánnyal a kezében. Csak állt, és néze a házat, ami alig húsz méternyire állt tőlünk. Hiába szóltam hozzá, ő csak állt csendben. A szeme kifejezéstelen volt. Akkor vettem észre, hogy a ház ajtaja flig nyitva áll. Szóval bent volt. Még valami mást is észrevettem. Valami rá volt festve az ajtóra. Nem tudtam eldönteni, hogy mit tegyek. Végülis elindultam a ház felé, bár volt egy olyan érzésem, hogy ehhez nem sok köze van a szabadakaratnak. Mikor végre olyan távolságban voltam, hogy ki tudjam betűzni, hogy mi van az ajtóra festve-vérrel, mint észrevettem- már akkor se mentem volna közelebb, ha kampóval húznak. Csak ennyi állt rajta: MEGVAGY!

Mikor meg akartam fordulni, Grace ott állt közvetlenül mögöttem, a szemei fennakadtak, és a zölden világítottak. Pont ugyanúgy, mint az álmomban. Az arca véres volt, a patkány még mindig ott lógott a kezében. Ő maga is hihetetlen bűzt árasztott. Valamit motyogott, majd összeesett. Én sem álltam messzire attól, hogy elájuljak. Nem tudtam mást tenni, segítségért kezdtem kiabálni. Később nem is emlékeztem rá, hogy jutottunk ki az erdőből. Azt se tudtam, hogy én vonszoltam -e ki, vagy valamennyire azért magánál volt.

Arra emlékszem, hogy kint lefektettem a járdára, és sírva kiabáltam mellette. Két percen belül egy egyre növekvő kör közepén találtam magunkat, és pár ember vonszolt el Grace mellől. Aztán elsötétült minden.