Temetetlen múlt - az emlékek

Arra ébredtem, hogy valaki vizes ronggyal törölgeti az arcom. Éreztem, hogy fekszek, de fogalmam sem volt, hogy hol vagyok. Kinyitottam a szemem, de elég homályosan láttam. Pislogtam egyet, és már kezdett tisztulni a kép. Legnagyobb meglepetésemre a saját lakásomban találtam magam, pedig az utolsó - mit ne mondjak őrült - emlékképem a mozihoz kötött. Megpróbáltam felülni, de Jen visszanyomott a kanapéra.
- Mi történt?- motyogtam. Elég kótyagosnak éreztem magam, mint aki egy elég kellemetlen "másnapnak" néz elébe.
- Hát drágám - kezdte Jen még mindig nyugtalan arccal - az történt, hogy halálra ijesztettél. A film közepén hirtelen valami roham jött rád. Kifordultak a szemeid, és teljesen elhagytad magad. Dőlt rólad a víz, és úgy remegtél, mint akibe áramot vezetnek. Azonnal kivitettünk a teremből, és hazajöttünk taxival. Csak azért nem a kórházba mentünk, mert volt pár tiszta pillanatod, és csak azt hajtogattad, hogy jöjjünk haza. Nem emlékszel semmire?
- Nem nagyon rémlik...
- Abszolút semmi?
- Zéró.

- Sarah, nézdd...nem akarok akaratoskodni, de lehet mégis beszélnünk kellene. Lehet nem nyaggattalak tovább este, de láttam, hogy valami gond van. Ezek után úgy gondolom, hogy nem is kicsi. Szerintem beszélnünk kellene!
- Jen..ezek olyan dolgok, amikről soha senkinek nem meséltem. Egészen a mai napig nem is állt szándékomban, és most sem vagyok benne biztos, hogy ezen változtatni szeretnék. Nem akarlak belekeverni.
- De mibe?? Én csak segíteni akarok! Nagyon megrémítettél. Teljesen fura voltál ma. Nem akarom, hogy bármi bajod legyen!
Még mindíg az ágyon ültünk. Elgondolkodva néztem Jen arcát, tényleg aggodalom tükröződött rajta. Mérlegelni próbáltam, hogy megéri-e belekeverni mást, de ha nem bezsélek róla, biztos, hogy bele fogok őrülni. Végül a kispárna alól kilógó album csücskére tévedt a tekintetem. Eszembe jutottak a képek. Ez végülis segített valamit.
- Rendben. Elmesélek mindent, ha tényleg ezt akarod, de tudom, hogy utána vagy őrültnek fogsz nézni - már ha eddig még nem néztél annak - vagy fejvesztve elmenekülsz. Pozitív visszajelzést nem is remélek.
Kezdtem elbizonytalanodni, hátha mégsem ez a legjobb ötlet. De már nincs visszaút.
- Ugyan Sarah. Nem hiszem, hogy olyat tudnál mondani.
Nem tudsz te semmit - gondoltam magamban. Olyanokat fogsz hallani, amit legvadabb rémálmaidban sem gondolnál.
- Akkor kezdjük… - és ez volt az a pont, amikor tudtam, hogy megbocsáthatatlan hibát követek el ezzel, de mégsem tudtam tenni ellene semmit. Elkapott valamiféle morbid, perverz megkönnyebbülés, hogy valaki másnak a nyakába varrhatok egy kevés borzalmat abból, amivel nekem együtt kell élnem.

- Amikor kicsi voltam, nem New Yorkban éltem. Mainben nevelkedtem, azok voltak a legszebb éveim, egészen… nos… még nem sietek ennyire előre. Volt egy legjobb barátnőm, Grace. Szinte lelki társaknak születtünk, két test, egy lélek. Minden apró vagy éppen hatalmas titkot tudtunk a másikról, hiszen nem kell magyaráznom, tudod milyen A Legjobb Barátnő. Szétválaszthatatlanok voltunk. Nem is laktunk messze egymástól, csak pár háznyira. Mindig a nyarat és a telet élveztük a legjobban. Minden évben a két család - Grace-é és az enyém- leruccant nyáron vagy télen a tengerpartra, volt egy közös ikernyaralónk is. Rengeteget fürödtünk, télen pedig, korcsolyáztunk is. Persze nem a tengerben, volt egy erdő nem messze onnan, ahol laktunk, mellette pedig egy elég mély tó. Az erdőben volt is egy titkos helyünk, egy régi emeletes fa házikó. A szüleink nem szerették, ha oda járunk, mert szerintük veszélyes volt. Egy idő után meg is tiltották, persze hol érdekelt az minket, kis fiatal tizenéves csitriket.

Ami a legfontosabb volt: a pasik, ruhák, pletykák, frizurák, tehát a számunkra létező Nagybetűs Élet. Nagyon sok szép évet töltöttünk együtt, komolyabb veszekedés nélkül. Persze voltak apró-cseprő kis vitáink, de azok hamar lecsengtek. Aztán egyik nyáron elsétáltunk ismét a kis erdei búvóhelyünkhöz. Nagyon meleg volt, szinte perzselt a levegő a fák között is. Ahogy sétáltunk, valami más is vibrált még a levegőben. Egészen furcsa volt, ilyet még sosem éreztem. Valami nyugtalanító elektromosság szánkázott körülöttünk, mint egy láthatatlan háló, ami gonosz magabiztossággal igyekszik magához vonni a gyanútlan áldozatot. Nem voltam biztos a dolgomban, Gracere néztem, de az ő arca is kérdő volt. Megvontam a vállam. Biztos csak a meleg. Viszont ahogy közelebb értünk a házhoz, egyre erőteljesebb volt a levegő tömöttsége.

Biztos csak a meleg - ismételtem meg magamban.
Igazad lehet - hallottam Grace hangját. Vagyiscsak először hittem azt, hogy hallottam. Tulajdonképpen a fejemben szólt, Grace szája meg sem mozdult. Megtorpantunk. Mostmár szinte kézzel tapintható volt a levegő feszültsége, valami megfoghatatlan erő rángatózott körülöttünk. Egymásra néztünk. Az első gondolatom ez volt: Mi történik? Ez most tényleg megtörtént? Azt hiszem-hangzott Grace felelete,de most sem adott ki hangot. Remegni kezdtem. Ha tudtam volna se nyitom ki a számat, mert hirtelen valami orrfacsaró bűz csapott meg minket. Nem is értettem, hogy nem vettük ezt észre eddig, elviselhetetlen volt. Már közvetlenül a háznál voltunk, és körülnéztünk. Az avarban legalább 10-20 kisállattetem hevert. Hátráltunk egy lépést, amikor valami a nyakamba pottyant a fáról.

Hátraugrottam, és akkor vettem észre, hogy egy döglött mókus az. Nem telt el egy perc, és máris éhes legyek lepték körül. Felsikoltottam- legalábbis azt hittem, de ez is csak a fejemben történt. Grace a füléhez kapta a kezét, még visszhangzott a sikoly emléke körülöttünk. Minden szó nélkül sarkonfordultunk, és rohantunk, ahogy a lábunk bírta. Futottunk vagy száz métert, amikro az oldalunkra szorított kézzel kicsit megálltunk pihenni. Hangosan lihegtem, sípolt a tüdőm, szinte hallottam a szívdobogásunkat is. Megszólaltam mostmár valóban, hangosan.
- Mi volt ez? Te is érezted? Tényleg... tényleg… ez… mi volt ez?

Grace tanácstalanul állt, majd hirtelen eltorzult arccal elfordult, és egy hatalmasat rókázott az egyik bokorba. Nekem se kellett sokkal több, én is kiadtam magamból mindent. Grace megtörölte remegő száját, és felsóhajtott.
- Úristen. Úristen, Úristen ÚRISTEN! - hajtogatta.
- Mi a FASZ volt ez? - ordította magából kikelve, pedig nem is nagyon szokott káromkodni. Biztos a sokk hatása.
- Nem tudom, de valami kibaszott durva. Mi tényleg gondolatokkal kommunikáltunk, vagy csak behaluztuk? És érezted, milyen sűrű volt a levegő? És az a bűz, meg a döglött állatok... mi történt? Én nem tudtam megszólalni se.
- Én sem. De hogy soha többet be nem teszem ide a lábam, az biztos. Ez valami nagyon elbaszott durva. Szerintem menjünk haza. Nem érzem valami fényesen magam.
- Hát én sem. Elmondjuk valakinek?
- Én aztán nem. Hogy hülyének nézzenek? Nem Sarah, szerintem ezt még én sem hiszem el.
Egy darabig csöndben sétáltunk hazafelé, mindketten a gondolatainkba merülve. Egyfolytában a döglött állatokon morfondíroztam, meg a levegő tapinthatóságán, és ami mögötte megbújt. Valami, amire nem is szerettem volna gondolni. Nagyon rossz előérzetem volt, hogy valami szörnyű fog történni. Mire hazaértünk már elkezdett alkonyodni. Visszafordultam. Csak a fák teteje magasodott ki néhol. Elköszöntünk, út közben valami néma, ki nem mondott megállapodás született köztünk, hogy ma már többet nem emlegetjük az eseményeket. És ez jó is volt így. Viszont ahogy még egyszer visszafordultam, felütötte a fejét bennem a kíváncsiság gonosz kis szörnye. A tudásvágy… magyarázatra szomjaztam, vissza akartam menni. Láttam, barátnőm szemében is valami hasonló tükröződött. És ez volt a Baj.

Folyt.köv.